Ismertek szép, "igazi" szerelmi történteket? Ami veletek vagy ismerősötökkel történt meg?

Elsős gimnazistaként megismerkedtem egy sráccal, nyáron összejöttünk, és egy hónapig minden lehetséges pillanatot együtt töltöttünk, és imádtam, csak egy hónap után megijedtem, mert egymáson kívül mással nem is találkoztunk, vagy együtt elmentünk a barátokkal, de akkor sem igazán lehetett hozzánk szólni. Gondolom mindenki ismeri ezeket a párokat.

Egy duettet énekeltünk augusztus 20-án és táncoltunk is. Egy művészeti iskolába jártunk, így nem egy közös programunk akadt a nyáron is.

Aztán 19-én leültünk beszélgetni, és nagyjából egy óra múlva sikerült kinyögnöm, hogy ez így nagyon nem működik, mert egyikünk sem úgy viselkedik, ahogy ennyi idősen kéne, olyan, mintha együtt élnénk, ami öt-tíz év múlva nem is lenne probléma, de most nem jó.

Annál nehezebb két órám, mint az a beszélgetés soha nem volt. Végül összeszedtük magunkat, szakítottunk, mondván, hogy egyelőre a szabadság fontosabb mint a szerelem, plusz akkor lesz ez igazi, ha teszem azt öt év múlva is így érzünk.

Erre közölte, hogy öt év múlva találkozzunk ott ahol összejöttünk és beszéljük meg.

Még két évig egy iskolába jártunk - ő egy évvel idősebb nálam - a tanárainknak viszont annyira tetszettek a közös produkcióink, hogy két éven keresztül nagyjából minden hónapban volt közös fellépésünk, amire nem keveset próbáltunk. Nos az a 19.-ei két óra két évre húzódott el. Eleinte két értelmű megjegyzésekkel bombázott, aztán nem szólt hozzám, mellettem flörtölt más lányokkal, később úgy döntött, hogy az lesz a legjobb, ha minden héten más "barátnőt" húz el az orrom előtt.

Ennek hatására összejöttem egy sráccal, aki iránt sosem éreztem többet tetszésnél, de biztonságos volt, jól esett, hogy van aki megölel, akivel tudok beszélni, akire gondolhatok a srác helyett, akibe szerelmes vagyok. Tehetségesen megtanultam hazudni magamnak: úgy voltam vele, hogy ez így van rendjén és ezzel álltattam magam, eközben ő összejött egy sokadik lánnyal, akivel viszont elkezdett úgy bánni, mint aki tényleg törődik a másikkal. Ennek az lett a vége, hogy egy fellépés után együtt buszoztunk haza, amikor - kissé részegen - elkezdett érdeklődni afelől, hogy nagyon haragszom-e azért, mert együtt vannak. Én nyilván közöltem, hogy egyáltalán nem, hát mi okom is lenne rá? Ekkor mosolyogva tette hozzá, hogy ez neki most pont jó, nem kellene egy komoly lány, de otthon még mindig úgy tudják, hogy velem van.

Aztán ő elballagott és egyrészről minden sokkal könnyebb lett, mert nem láttam minden nap, nem voltak közös fellépéseink stb., másrészről viszont hiányzott, hogy lássam, hogy hülyeségeket beszéljek be magamnak egy-egy nézés hatására.

Elkerültem egyetemre, ahol az első évemben találkoztunk egy bulin, aminek vége nem éppen a "maradt még két évünk arra hogy szabadok legyünk" mottó fényében telt. Aztán, mivel már annyira zseniálisan tudtam magam álltatni azzal, hogy nem is kell nekem, és függetleníteni a gondolataim a vele kapcsolatos emlékektől, hogy tárgyilagosan megjegyeztem, hogy még van két évünk, mire ő hevesen bólogatott.

Eltelt az a további két év végül találkoztunk. Egy kaspóba ültetett kikericcsel várt - a kikerics szimbolizálja az örök szerelem kezdetét - én nem tudtam eldönteni, hogy sírjak-e vagy nevessek, így megálltam és csak néztem, aztán elkezdtek folyni a könnyeim, ő mosolyogva odajött átadta a virágot és egy öt füzetet, amiben verseket, gondolatokat írt nekem.

Már együtt élünk, pillanatról pillanatra szeretem, és bár a legnehezebb időszak volt az, amikor nem voltunk együtt, mégis áldom az eszem azért, hogy külön maradtunk. Amilyen őrültek voltunk akkoriban, biztos hogy elrontjuk valamivel.

A párommal még gimnázium elején ismerkedtünk meg, ő első látásra belém szeretett, de nem mert odajönni hozzám sokáig. Aztán nagy nehezen bevallotta nekem, hogy szeret, csak én akkor még nem tudtam mit kezdjek ezzel a helyzettel, alig ismertem.

Később elkezdtünk beszélgetni msn-en, és kiderült hogy iszonyú jól megértjük egymást. Onnantól kezdve naponta több órát beszélgettünk msn-en, meg elkezdtünk találkozgatni is. Már bennem is feltámadtak iránta az érzelmek, de közben megismerkedtem valaki mással és össze is jöttünk.

Eleinte elég boldog voltam vele, de mindig éreztem, hogy nem biztos hogy jó ez így, nem bírtam kiverni a fejemből a mostani párom. Mondjuk az sem segített hogy továbbra is barátok maradtunk, és idő közben kb. legjobb barátok lettünk. Közben ő még sokáig mondogatta, hogy szeret és szüksége van rám nem csak barátként, de aztán egy idő után abbahagyta.

Aztán miután elballagtunk sokkal ritkábban találkoztunk alig beszéltünk egymással, de azért nem vesztettük egymást szem elől. Az előző párommal meg közben már évek óta együtt voltunk, a kezem is megkérte én meg hülye fejjel igent mondtam, pedig mélyen bennem valami ellenezte hogy összeházasodjunk, egyre többet gondoltam a mostani páromra. Szerencsére úgy hozta az élet, hogy elkezdtünk megint többet beszélni meg találkozni. Nagyon örültem ennek, mert iszonyúan hiányzott. Csakhogy közben bele is szerettem menyasszony létemre...

Egyre többet találkoztunk, egyre többet beszéltünk, már éreztem, hogy talán ő is érez még irántam valamit. Aztán egyszer végre kibukott belőlünk, hogy mind a ketten egymást akarjuk. Kiderült hogy nem tudott elfelejteni, hiába voltunk sok évig külön. Szakítottam a volt párommal, utána kb. 2 nappal össze is jöttünk, de csak titokban, mert nem akartuk hogy mindenki lássa hogy így ugrok egy új kapcsolatba egy jegyességből. Egy hónapig még a közös barátaink előtt is titkoltuk a kapcsolatunk. Vicces volt eljátszani hogy nincs köztünk semmi mikor majd meg haltunk egymásért :D

Na de azóta minden a legnagyobb rendben, már egy éve együtt vagyunk, most költöztünk össze, és mindketten olyan boldogok vagyunk mint még soha. Nem értem hogy tudtam olyan sokáig nélküle élni, mikor állandóan ő járt a fejemben :) Több mint 6 évvel azután jöttünk össze hogy ő meglátott és belémszeretett :)23L