18 éves srác vagyok, és nem tudom, mihez kezdjek, mi a véleményetek? (gimis szerelmi történet, nagyon-nagyon hosszú leírással, kérlek, csak akkor kattints, ha van türelmed elolvasni! )

Pesti gimnáziumba járok, egy "jó nevű" iskolába, most kezdem majd az utolsó, 12. évfolyamot. Van egy lány osztálytársam, akivel a szerelmi történetünk már 9. óta húzódik. Egy nagyon kedves, szép, mindenkihez jó lányról van szó, akit már az elejétől fogva szimpatikusnak találtam, bele is szerettem. Én is tetszettem neki, így második félév közepén már össze is jöttünk. Majd jött a nyár, és nem tudtam vele beszélni, hiába kerestem minden nap telefonon, sosem vette föl. Elkezdődött a 10., és pár nap után szakított is velem, mondván, hogy nagyon kedves srác vagyok, de nem szerelmes belém. A 10. úgy telt, hogy végig rá vágyakoztam, és szenvedtem, hogy nincs velem. Aztán- mások biztatására- 10. utáni nyár elején úgy döntöttem, a magam kezébe veszem a sorsom, és megpróbálom újra meghódítani. Sikerült. Mint kiderült, hamar megbánta a döntését, hogy szakított velem, és ő is nagyon szeret engem. A 11. osztályt együtt, boldogan kezdtük. Teltek a hónapok, és nagyon jól megvoltunk, de kétségek kezdtek gyötörni. "Normális, hogy 17 évesen egy életre elkötelezem magam? Nem kéne más lányokkal is ismerkedni?" De közben szerettem ezt a lányt, és nem merült fel bennem komolyabban, hogy fejezzük be a kapcsolatot. Azonban a tavasz során, amikor részt vettem egy barátom által szervezett bulin, ittasan (ami persze nem mentség) elkövettem egy hibát: megcsókoltam egy másik lányt (akit előtte nem is ismertem, és azóta sem hallottam felőle, nem is érdekel). Ezután iszonyú bűntudat gyötört. Nem mondtam el semmit a barátnőmnek, mert nem akartam, hogy szakítson, mert szerettem. Az iskolai gondok, az előrehozott érettségi pedig el is terelte a gondolataimat erről. A nyáron azonban, amikor ő nyaralni volt, én pedig itthon, egyedül a gondolataimmal, a kételyek felerősödtek. Nem kéne ennyi idősen inkább függetlenül, szabadon ismerkednem? Ha tényleg szeretem ezt a lányt, miért csókoltam meg egy másikat? Ugyanakkor ott van a másik oldal is. Ha valaha elképzeltem, hogy milyen lesz az én feleségem, akitől gyerekeim lesznek, pont ilyennek képzeltem, amilyen ez a lány. Szeretek vele beszélgeti, mindig egy hullámhosszon vagyunk, szeretek róla gondoskodni, amit ő is megtesz velem. A kételyek és a megcsalás miatti bűntudat azonban oda vezetett, hogy már nem tudtam magam jól érezni, így úgy döntöttem, mindent bevallok, és szakítottunk. Most, pár nappal sulikezdés előtt. Neki szörnyű volt, sírt, azt mondta, ő szeret engem. Én sem tudok aludni azóta. Hihetetlenül fáj, hogy fájdalmat okoztam neki, hatalmas bűntudatom van, mert miattam szenved.. Azóta nem tudom, jól döntöttem-e? Néha úgy érzem igen, máskor hiányzik az ölelése, és futnék vissza hozzá, hogy visszakönyörögjem magam. Nem tudom, mit érzek most iránta, szeretem-e, vagy sem, fogalmam sincs, néha így érzem, néha úgy. Nem tudom, hogy mostantól már hagyni kéne-e ezt az egészet, mert "nem egymásnak vagyunk teremtve", vagy próbáljam meg újra, hátha megbocsát, és tudunk boldogok lenni? Egy dologban biztos vagyok: nem akarom, hogy a végén ő jöjjön ki rosszul ebből az egészből, hogy miattam szenvedjen, hogy miattam ne sikerüljön jól az érettségije... Mit gondoltok?