Baj, ha túlságosan úgy állok hozzá ehhez a szerelem-témához, mint egy fiú? Mármint ki fogom ezt nőni valaha?

Az az én nagy problémám, h nem veszem komolyan a szerelmet. És mint ahogy a pasik se, én se szeretek úgy nekiindulni egy ismerkedésnek, h "ebből világraszóló szerelem lesz", mint a legtöbb lány (kivételek vannak nyilván). Egyszerűen csak úgy állok hozzá, h lesz ami lesz, de ha én azt látom a pasin, h ő már a közös jövőnket tervezgeti, a mosoly odafagy az arcomra és menekülök - ami szerintem tök rendben is van. Mondok példát: X kb a harmadik randin már azt ecsetelte, h tetszik neki a város, ahol lakom, szeretni fog itt lakni. Amikor naiv fejjel megkérdeztem, h már miért lakna itt, azt felelte, h hát mert én itt lakom és majd összeköltözünk. Y az első (ELSŐ!!!) randin kérdezte tőlem, h tetszik-e nekem az a név, hogy ..., mert ő ilyen nevű gyereket akar magának. Z-vel még nem is jártam, amikor kimondta azt az sz-betűs szót, pedig olyan felszínesen ismert, mint egy haver. Csak én fogok ki ilyeneket? Vagy nem normális, ha ezeket nagyon durvának gondolom? Lennék én úgy velük, h megismerkedünk, jól érezzük magunkat, aztán majd a távoli, távoli jövőben majd talán, esetleg járni fogunk. Miért baj az, ha nem tekintek minden férfira úgy, mint potenciális férj-jelöltre? Mi velem a baj és mit tehetnék az ellen, h kicsit érettebb legyek?! Ja meg a másik: miután ugye lezártam ezeket az ügyeket, hirtelen mind (ha nem is mind, de a nagy többség) megutált. Pedig nem vagyok szemét, csak egyszerűen olyan, mintha azt hinnék, én majd benne leszek ezekben a tervekben, h egy hét ismeretség után összeköltözünk. Mi ez itt, Amerika?! Szóval nagyon szeretnek, aztán nagyon gyűlölnek. Nem lehetne ezt mérsékelni?