Huszonévesen jött az érzés, hogy a Twilightos idealizált szerelmet keresem amiért mások tizenévesen rajongtak?

A filmek szidását hagyjuk most inkább tanácsokat szeretnék, vagy még inkább saját tapasztalatokat azoktól akik hasonlóan éreztek, éreznek?

Szóval adott az idealizált szerelem egy átlagos, visszahúzódó lány, aki beleszeret a szintén különc srácba, és utána örök kötelék szövődik köztük, egyből befogadja a család, akik szintén kitartanak melletük mindenben.

Éjszakákat beszélgetnek át, erdőben sétálnak, a mezőn fekszenek és csak bámulják egymást.

Oké, idétlen, de basszus ki ne akarna ilyen szerelmet, kapcsolatot?

Régen, 12-14 évesen a lányok többsége oda volt a Twilightért, engem egyátalán nem érdekelt, ahogyan a szerelem, párkapcsolati témák sem.

Most 10 év elteltével, huszonévesen rájöttem hogy magányos vagyok, barátok akikkel korábban töltöttem legtöbb szabadidőm, kapcsolatban vannak, összeköltöztek, mindeki alkot egy kis csapatot én meg kimaradtam, és ez elég vacak.

Soha nem volt még párkapcsolatom, és nem, nem azért amire valószínűleg a többség gondol a kérdés alapján :)

De senkiben nem találtam még azt a személyt akihez lelkileg tudnék kötődni, akivel jó érzem,akivel igazán önmagam lehetek, akivel a mezőn fekve órákat tudnék beszélgetni.

Másokhoz képest sok idő még nyitni tudok valaki felé, és ha valakit megszeretek, akkor az lényegében örökre szól, ahogy filmben. De másokban nem találom meg ezt az érzelmi biztonságot és kötődést.

Mondhajuk hogy ez egy kitalált történet, fantázia és de én mégis így működök, de mások valahogy nem, sem barátság, sem szerelemben.

Csak egy-két hasonló személyt ismerek, ők is lányok.

Nem nagyon tudok ezzel a párkapcsolat, szerelem témával mit kezdeni, szóval várom a válaszokat, hátha valakinek van valami jó ötlete, ami hasznos lenne. :)