Segíteni szeretnék neki, de nem tudom hogy, túl nagy rajta a nyomás?

Messziről fogok kezdeni, és lehet hogy hosszú lesz.

A párommal már hét éve együtt vagyunk, 18 éve ismerjük egymást, és sokáig legjobb barátok voltunk, aztán évekig kavartunk, majd amikor 21 voltam, összejöttünk, és én előtte is rajongtam érte évek óta már. Egy igazi ambíciózus, idealista, lélekkel teli, kedves ember volt, és még részben mindig az, akit imádott mindenki, aki körülötte volt.

Olyan irányt választott, amit nagyon szeretett, geológusnak tanult egyetemen, és közben végezte a földmérő mérnökit párhuzamosan. Hat év alatt megcsinált négy diplomát, majd hamarosan még egyet. Imádta, annyira lelkes volt, mindenért rajongott. Konkrétan tanulni alig tanult, szivacsként szívta az információt is, túrákat vezetett, egyszerűen egy ragyogó személyisége van ehhez. Minden érdekelte, rengeteget olvasott mindent. Mindent tud a természetről, imádja, egyszerűen mai napig, mikor kirándulunk, ragyog, olyan lelkesen mesél mindent az erdőről, tavakról, kövekről, állatokról, hogy egyszerűen lenyűgöző.

Aztán jött a törés a COVID végén, amikor egy nagyon jó állást kapott egy külföldi cégnél, ahol álomszerű volt a fizetés. Itt kezdődtek a bajok. Párom természetimádó, most egy irodában ül. Rengeteget keres, de ez engem nem érdekel, mert azt látom, hogy a stressz és az elvásárok alatt összeroppan. Szótlan lett az elmúlt fél évben, mentálisan fáradt, és mintha kilátástalanságot érezne. Sokszor szociális élet helyett, csak otthon maradunk, pihenünk, ölelgetem, beszélünk rengeteget, elmesél minden ilyet, hogy mi nehéz neki, mi bántja. Tegnap telt be nálam a pohár, amikor közölte, hogy nincs jól, és hogy elveszíti önmagát.

Mondtam, hogy költözzünk el, vissza vidékre, ahonnan származunk, vagy Siófokra, vagy Tapolcára, de ő a pénzt emlegeti. Mintha nekem akarná bizonyítani, hogy meg tudja ezt keresni, de mit sem ér nekem, ha elveszítem őt emiatt. Vidéken is jó állása lehetne, meg tudná keresni amennyit feltétlenül kell (nekem távmunkám van, tökmindegy hogy honnan dolgozom, havi egyszer kell Bécsbe mennem, az fél lábon is meglenne bárhonnan). Próbálok neki olyan nyugalmat keremteni, amit szeretne, és tudom hogy erején felül próbálkozik, de egyszerűen ott kell hagynia zet, mert az egészsége fog rámenni erre a munkára, ráadásul szerintem hamarosan.

Imádott enni, most 30 kilót fogyott, és örülök, ha, amikor hazaér, egy kis levest tud enni. Múltkor egy 14 órás vezetői megbeszélés után elsírta magát a vacsoránál, hogy sajnálja, hogy nem tud enni, mert olyan finom, de nem esik jól neki. Lelki beteggé tették.

Hogyan próbálkozzak még nála, hogy hagyjuk itt Budapestet, menjünk egy nyugodtabb helyre vidéken, és legyen családunk, vagy ha az még nem is, csak legyünk boldogok együtt. Én bármit hajlandó vagyok érte megtenni, de így nagyon nehéz, hogy benne ennyire erős efelé a bizonyítási vágy, de én belerokkanok, ha ő ebbe belebetegszik.

Voltatok hasonló helyzetben? Leírnátok a tapasztalataitokat?

28L és a párom 29F