Voltatok olyan helyzetben, amikor utólag rájöttetek, hogy inkább csak magatokban generáltátok a szerelmet mint amennyire ténylegesen éreztétek?

Borzasztó nagy csalódás. Ha el tudod engedni, akkor sikerült.

Ha annyira kötődsz hozzá hogy nem megy, az a valódi.

A nagy szerelmeimet mind elengedtem, szinte már mind házasok.

Nem igazán érdekel. :)

#4

Ha van realitás a történetben, nem tűnik meseszerűnek, akkor minden bizonnyal valós az érzés. Talán ezt az egyet tudom felhozni jel ként.

Ezt persze csak utólag, mikor a köd felszáll, akkor tudod átgondolni.

#4, én utólag döbbentem rá, hogy végig a másik jó tulajdonságait emeltem ki magamban azért, hogy azt a szerelemhez hasonló érzést érezzem (akiről szó van, egy ritka jó ember).

A végén egyértelmű volt, hogy ennek vége, mert nem éreztem semmit iránta, szomorú voltam, szerelemről ábrándoztam, és noha ugyanúgy győzködtem magam (hogy ő milyen jó ember, nekem nem kell a nagy lángolás, jó ez a langyos valami, ez az igazi szerelem), csak már nem hittem el.

Ezt érzi az ember, mégha (sok) idő is kell hozzá.

7es szerintem jót ír. A mérleg egyik serpenyojebe tedd a valóságot, a másikba a képzeletet. Egyből kiderül, hogy a valóság nagyon csekelyke.

De én is ilyen szituban vagyok. Csak a kepzetemben, fantaziamban èl ez a valami, de nem tudom elengedni. Inkább nem is akarok. Mert ha csak illúzió is, vágyom erre az érzésre. Vágyom a szerelemre, arra hogy valaki viszont szerelmes legyen belém. (Amúgy stabil kapcsolatom van, férjnel vagyok, több gyerekkel). De évek óta nem voltam már szerelmes és hiányzik.

Nézd meg némely idősebb, neves férfi interjúját (Faludy, Vásáry, Vitray, Bálint gazda) még 80-90 körül is nyitottak (voltak) az új szerelemre, kivirulnak, pezsegnek, erőt ad nekik.

Nyilvánvaló, hogy ez másoknál is így működne, de egy hétköznapi embernek általában marad az álmodozás. A gender kérdésbe meg nem is megyek bele, mert arácsony van.