Van még innét visszaút vagy teljesen vége? Hatalmasat hibáztam zsinórban többször is (nagyon hosszú történet)

Elöljáróban óriási köszönet ha elolvasod, megpróbálom amennyire tudom tömören, de így is nagyon hosszú lesz, szóval akinek nincs ideje az lapozzon tovább, TUDOM hogy sok a szöveg de nem kötelező elolvasni és válaszolni.

Szóval a tárgyra térve: életem legnagyobb hibáját (hibáit?) követtem el az elmúlt bő két hónapban, és félek hogy innét nincs már visszaút.

Az alapfelállás: gimiben nem voltam épp egy népszerű ember, voltak barátaim meg nem voltam kiközösítve, de nem is voltam a társaság középpontja. Emellett egész életemben elég önbizalom-hiányos voltam. Volt egy osztálytársnőm, aki már akkoriban is nagyon kedves volt mindenkivel, egy csupaszív, mindig vidám, nagyon laza nagyszájú lány. Akkoriban is tetszett már mind külsőre mind személyiségre, de akkoriban semmi önbizalmam nem volt így nem nyitottam felé, csak osztálytársak voltunk, aztán gimi után elült bennem az a kevés "tűz" is, elváltak útjaink, jött az egyetem satöbbi, rajtam meg utána kijött a szorongás, eléggé vakvágányra került az életem, abból próbálok jelenleg is fölállni.

Na és idén márciusban volt az első osztálytalálkozónk, amire egy ideig el se akartam menni, de aztán egy másik lány az osztályból (aki szervezte a találkozót, és akinek a sztoriban később lesz még szerepe) meggyőzött hogy menjek el, mondom maximum hazajövök ha nem érzem jól magam.

Na most a korábban említett lány amint meglátott hogy eljöttem szorosan megölelt és azt mondta hogy "de jó hogy eljöttél". Már ez is rendesen felkavart (jó értelemben), abszolút nem számítottam ilyesmire, és rettenetesen jól esett, pláne pont tőle, hogy gagyin fogalmazzak már itt elkezdett "pislákolni" valami, de még utána sikerült rátenni erre több lapáttal. Mikor a találkozón beszámoltunk kivel mi történt, én őszintén elmondtam nyíltan a többieknek hogy nem tudtam befejezni az egyetemet a betegségem miatt és hogy otthonról dolgozok csak, meglepett hogy mennyire támogatóak voltak, köztük nevezett lány is, majd amikor úgymond "szabadprogram" jött, meg páran leléptek, akkor odajött hozzám kifejezetten, kettesben és beszélgetni kezdtünk, meglepően sokáig és sok mindenről. Habár nem vagyok jó emberismerő, azt megérzi az ember hogy mikor van amikor csak udvariasságból, "protokollból" kedves meg beszélget veled valaki, és mikor őszinte a dolog: nos a testbeszédéből, a mosolyából, tekintetéből, az egész viselkedéséből sütött számomra hogy őszintén kedves velem és hogy nagyon van kémia, és itt át is szakadt úgymond a gát: a végére teljesen odalettem érte. Sajnos mennem kellett nem sokkal később, még odakinn is találkoztunk, búcsúzáskor is átölelt és mikor megkérdeztem hogy összefutunk-e még valahol valamikor ha jól emlékszem igent mondott széles mosollyal. Nem tudom mit érthettem félre vagy mi volt a baj, de idáig minden jól ment, ezután viszont mindent elrontottam.

Szóval miután hazamentem felraktam csoportba a képeket (én voltam a fotós), másnap pedig írt hogy elkérhetné-e egyben az összes fotót, mondtam persze, átküldöm, és egyúttal írtam neki hogy köszönöm az estét, nagyon kedves volt velem, csinos volt és örülök hogy beszélhettem vele ilyen sokat. Kicsivel később válaszolt hogy jók lettek a képek (amúgy nem lettek), ő is örül hogy beszéltünk és reméli hogy pozitívabb leszek ezek után. Én meg hirtelen támadt ötlettől vezérelve írtam neki hogy nincs-e kedve eljönni valahová valamikor (korábban sose hívtam el senkit kettesben). És innen minden félresiklott.

Azt válaszolta hogy sajnálja de a barátja nem örülne neki ha másokkal találkozna. Azon túl hogy ez képzelhető mennyire szíven ütött, a fájdalom mellett a kérdőjelek tucatját is előhozta, hiszen nem mondta hogy van valakije, közösségi oldalon sehol nincs ennek nyoma, és a viselkedése sem utalt ilyenre. Továbbá nem értettem akkor miért mondta élőben hogy találkozunk még... Mindenesetre annyira összezuhantam hogy teljesen elvesztettem a kontrollt és egy sor szánalmas dolgot írtam neki, többek között hogy remélem majd boldog lesz az életben, meg örülök hogy osztálytársak voltunk meg hasonlókat, és sajnos nem vontam vissza elég gyorsan ahhoz hogy ne olvassa el. Innentől pedig már nem jött válasz, gondolom azt hitte megtébolyodtam vagy csak simán csalódott bennem. Nekem meg ez még egy lapáttal rátett a fájdalmaimra, nem tudtam vele innentől beszélni se élőben sem neten, nem kaptam választ a kérdéseimre és nem tudtam őszintén bocsánatot kérni sem, mert azt már el sem olvasta, hiába írtam neki. Tudtam hogy nagyon hülye voltam és hogy a lehető legrosszabbat csináltam, most is tisztában vagyok vele, de már nem tudom visszacsinálni.

Így szenvedtem egy hónapot kb. depressziósan, aztán jött az újabb mesteri húzásom, mikor eszembe jutott hogy írok annak a lánynak aki meghívott a találkozóra, hogy nem-e tud valami megoldást erre (amúgy ők ketten közeli barátnők, ami még tetézi a bajt). Először nem írtam kiről van szó, csak annyit kérdeztem nem-e tud valami alkalmat a közeljövőben ahol megint összefutunk így osztálytársak, mert nem tudom kivárni a következő találkozót. Ő azt mondta sajnos nem, meg most tele az éve (esküvője lesz nemsokára) így nem tud most segíteni, de ne aggódjak mert biztos benne hogy senkire nem voltam rossz benyomással a találkozón. Én viszont megírtam neki hogy ez így ebben a formában nem igaz, és leírtam a sztorit hogy kivel mi történt pontosan, valamint megkértem hogy ezt ne mondja el a lánynak hogy kerestem ezzel kapcsolatban. Nos, erre már az ő részéről is ghosting volt a válasz, elolvasta de nem válaszolt azóta sem (másfél hete kb.).

Én pedig végképp kétségbeestem, innentől elfogyott minden ötletem, nem látom ebből a kiutat, úgy érzem elvesztettem minden esélyem arra hogy akár csak barátok is lehessünk azzal a lánnyal, és ha nem volna elég jó eséllyel a volt osztályomnál is végleg besároztam magam, hiszen két ghosting után gondolom legalább az egyiküktől továbbment a hír hogy mit csináltam, és így hogy még a másik lányra is ráírtam hogy segítsen, úgy érzem végleg bevertem az utolsó szöget is abba a bizonyos koporsóba.

Nem látok ebből kiutat, nem tudom ezt jóvá lehet-e tenni és ha igen hogyan, én őszintén sajnálom, semmi rosszat nem akartam és csak a kétségbeesés meg az ismerkedési tapasztalatok hiánya ami miatt azt csináltam amit, tudatában vagyok mennyire rosszat tettem, és szeretnék őszintén bocsánatot kérni legalább, de így hogy nem tudok vele találkozni és még utána még egyszer besároztam magam, nem tudom innen hogyan tovább. Leginkább már élni sincs kedvem annyira rosszul vagyok emiatt. De már senkihez nem merek fordulni mert így is bolondot csináltam magamból minimum két ember előtt. :(

Tud ebben bárki segíteni valami tanáccsal? Köszönöm ha elolvastad! 25/F