Komoly kapcsolatban élők, ti elgondolkodtatok már azon, hogy lehetséges, hogy a világban él valahol egy olyan ember, akivel sokkal jobban éreznéd magad, mint a jelenlegi pároddal?

Nem.

A kapcsolatunkat mi tesszük olyanná, amilyen. Nyilván két alkalmas ember kell hozzá, de önmagában senki sem annyira különleges, hogy bármit garantáljon. A kapcsolatban, egymás mellett válunk azzá.

Épp ezért én nem várok többet a partneremtől, mint azt, hogy kompatibilisek legyünk egymással és együtt tudjunk működni. Illetve nyilván legyen vonzalom, kémia, de arról nem igazán tehetünk, az vagy jön vagy nem.

Épp ezért nem tudok hasraesni idegen emberektől. Mert nem is azt szeretem, hogy mire képes a másik egyedül, hanem hogy mi mire vagyunk képesek. És például a párommal mögöttünk rengeteg olyan emlék és eredmény van, amiben bizonyítottuk, hogy egymásnak valók vagyunk. Ezt pedig semmi pénzért nem dobnám el, amíg ilyen jó, mert jobbat úgysem találnék, csak én tenném azzá. Ahogy vele is mi tettük azzá.

Ennyi év szép múlttal egymásnak csalódást nem okozva őszintén leszarom, hogy egy idegen mit és mit nem tud. Akkor is csak egy idegen marad, aki nem fog tudni elég közel férkőzni hozzám, amíg itt ez a klassz kapcsolat és amíg ebben a formában létezik.

Én meg pont azt gondolom, hogyha a jelenlegi kapcsolatom valami miatt véget érne, én már nem is kezdeném újra.

17 éve élünk együtt, és nem mondom, hogy tökéletes a párom. De ismerem, elfogadtam a hibáival együtt, összeszoktunk. És egy bizonyos életkor után már nem változik az ember. Valaki mással összetalálkoznék, és neki is lennének bogarai, amelyeket meg kéne szoknom. Már nincs kedvem hozzá.

És a legtöbb ennyi idős ismerősöm ezt mondja. Az elején persze ott a rózsaszín köd, meg a nagy szerelem, de a hétköznapok az alkalmazkodásról szólnak, nekem meg már ahhoz nem lenne kedvem.

Ha valaki mellett döntöttél, akkor járd azt az utat, ne nézelődj, mert két szék között a pad alá esel. Ez tényleg fogyasztói szemlélet, attól rettegni, hogy lemaradsz valami még jobbról (FOMO kifejezésnek nézz utána). És saját magadnak rontod el vele azt is, ami elég jó lehetne. Ez egyébként nem feltétlenül belső vágy a mai emberben, egyszerűen csak ennyire nagy a kínálat, hogy elkezdesz kételkedni. Na meg nem divatos hálásnak lenni, viszont annál divatosabb nárcisztikusan csak a jót kirakni magadról, hogy az összes szomszéd azt higgye, neked biztos jobb. És mivel ők is ezt csinálják, te is, hogy nekik.

14. Szerintem is mindenkinek van egy alaptermészete, ami már nem változik, maximum valami nagy trauma hatására. Pl. kerekesszékbe kerül vagy megtér :) De 40 éves kor körül van jó esetben az, amikor már nem is akar az ember változni, fejlődhet ebben-abban, akár megmászhatja az Everestet, van rá biztos példa, de megismerte a saját természetének határait, hogy pl. mennyire tud önfeláldozó lenni vagy mi idegesíti. És ezzel együtt jön a B oldal, amikor egyre rigolyásabb és egyre kevésbé alkalmazkodó lesz.