Lehetséges olyan, hogy nem akarsz elengedni valakit miközben már elengedted?

Nekem is vannak ilyen felemás érzéseim kettejükkel kapcsolatban (két férfi ismerősöm jelenleg.)

Ők is szimpatizálnak velem továbbra - SZIGORÚAN BARÁTKÉNT! Ezeket az eseteket nevezhetjük lelkitársaknak.

Az egyik meg is fogalmazta konkrétan, hogy a "kishúgát" látja bennem (rokonszenv kifejezése.) Én a másik férfit pedig a "kisöcsémnek" érzem.

Szóval ezek eléggé fura dolgok.

47N valamint 38F és 61F

Igen. Vért izzadtam azért, hogy el tudjam engedni. Rászoktam, mint a drogra. Aztán még egyszer utoljára felvettem vele a kapcsolatot. Azt éreztem, hogy nem érhet véget úgy köztünk, olyan lezáratlanul. Nem tudtam elengedni, lezárni. Ez az utolsó kapcsolatfelvétel viszont nem sikerült. Minden bejött, mintha hangszeren játszanék, csak egy óvatos like 9 hónap után, meg még egy, aztán már írt is és mintha csak folytatnánk az egy perccel korábban félbemaradt párbeszédet, nem is értettem, mi bajom, megszűnt a kettő közt eltelt végtelennek tűnő idő. Szokás szerint a beszélgetésből hirtelen kivonult elköszönés nélkül és ilyenkor persze a szokásos nagy ürességet éreztem. És vártam, hogy vajon mikor ír újra. És teltek az órák és jött az újabb éjszaka és már 1,5 napja nem írt és nem tudtam aludni és óránként ültem le a gép elé megnézni, írt-e már és semmi másra nem tudtam koncentrálni egész nap, csak ez volt a lényeg, hogy mit lép, mikor ír újra. Játszottuk mi ezt hónapokon át is, egyszer 1,5 éven át. Szóval ehhez képest a 1,5 nap tényleg semmiség volt.

Akkor este csalódottan aludtam el, pedig tudtam, hogy írni fog, mert a reakciója elárulta, hogy nagyon örült nekem. Hajnalban felriadtam és az járt az eszemben, hogy vajon írt-e. És éreztem, hogy nagyon fáradt vagyok, hogy megint ugyanaz a kialvatlanság, ami volt annyi éven át. És az üresség érzés. Várni a semmire. És a beszűkült gondolkozás. Hogy közben más fontos dolgokat észre se veszek már, embereket, állatokat, akiknek szüksége lenne rám, de nem vagyok jelen, mert máshol járok agyban. Hogy megint ez legyen a fő kérdés az életemben, hogy ír-e és mikor és mit? Rájöttem, hogy én ezt nemhogy 1,5 hónapon keresztül nem tudom többé csinálni, de 1,5 éven át sem. Pedig akartam, mert varászlatos volt várni rá, mert voltak dolgok, amiért megérte, mert olyan volt az a pár év, mintha egy másik dimenzióban léteztem volna ehelyett a szürke és unalmas egyhangú világ helyett. Szerettem volna újra azt, amikor üzenet jött tőle és a szívem úgy vert, hogy majdnem kiugrott a helyéből és reszkettem, mint a kocsonya. De be kellett látnom, hogy most, a legutóbbi üzeneténél már meg se emelkedett a pulzusszámom. Csak néztem a reménytelenség teljes érzésével a szavakat és rájöttem, hogy már nem hiszem azt, hogy mindez vezet valahova.

Szóval akkor hajnalban megértettem, hogy hiába vágynám és hiába keresem már azt a felfokozott boldog állapotot, már nincs semmi más, csak üresség és reménytelenség és ez a hiábavaló sóvárgás, hogy talán majd ma ír. Leültem a gép elé, elköszöntem tőle egy búcsúlevélben és tiltottam örökre. És onnan kezdve lettem jobban.

Itt már nem én döntöttem el azt, hogy legyen vége. Én nagyon szívesen leveleztem volna, reménykedtem volna újra. Csak egyszerűen nem ment már. Tudtam, hogy nem tudom még egyszer végigcsinálni ugyanazt és tudtam, hogy ha meglátnám, soha többé nem tudnék már a karjába repülni. Pedig szerettem volna nagyon. De elmúlt, pedig nem akartam, hogy elmúljon. Először a remény múlt el belőlem. Aztán a szerelem is.

5-ös válaszoló: őszintén örülök, hogy sikerült elengedned egy rosszul működő párkapcsolatot!

Nekem egyházi közeg ún. "bálványimádás bűne" felismerés segít enyhíteni azokat az időnkénti kínokat, amelyek két férfi ismerősöm iránt szoktam érezni. De talán elhanyagolható mértékű "szenvedés" mindkettő.

Tudom, hogy egyikkel sem lesz együttélés "házasság", sem együttjárás. A fiatalabbal azért nem - 38F - mert a szíve foglalt a barátnője irányában. Az idősebbel pedig azért nem - 61F - mert a szíve VÉGLEGESEN foglalt a második felesége irányában. Ez utóbbi saját bevallása szerint még az első feleségét is elutasította, mikor a volt Asszonyka reménykedni kezdett a folytatással kapcsolatban.

Azt pedig, hogy római katolikus papok házasodnak-e (47F és 55F csak a jó ég tudja.) Még a két utóbbi van "tartalékban", de inkább csak kölcsönös szimpátia szintjén. A konfliktus kezelés velük viszonylag könnyen megy, az 55F-ből mostanában ábrándultam ki. Rendőrségi meghurcolással fenyegetett nemegyszer. Tehát nem jellemhiba nélküli. A 47F-el pedig időnkénti félreértések keserítik a hétköznapjainkat. Pedig TÉNYLEG jószívű és nem akarom megbántani - sok mindenben egyetértünk a világ dolgait illetően.

Középkorú ként nincs meg bennem a "családalapítás" reménye. Esetleg szerzetes rendi közösséghez való csatlakozás? De nem igazán vonz maga a római katolikus egyház IGAZSÁGTALAN MEGHURCOLÁSI KÍSÉRLETEK miatt.

Üdv:

47/N