Miért ad kétértelmű jeleket? Szerelmes belém, tetszem neki vagy egyik sem?

Nem tudom, hogy csak én látom-e így, de már kezdek megkattanni. Munkatársról van szó, mindketten 40 év körüliek vagyunk, én vagyok picit fiatalabb.

Másfél éve kerültem a céghez. Az első hónapban még nem, de a második hónapban már feltűnt, hogy ez a férfi mindig ott van, ahol én. Bárhová mentem, mindig a közelben volt, éreztem és láttam is, hogy néz. Gondoltam, biztosan csinosnak tart, de ennyi. Nagyon sokan vagyunk nők, kevés férfi, mindenki csinos, én is próbáltam magamra adni, bár nem vagyok az a tipikus cicababa. Ettől függetlenül csinosnak tarthat engem IS -gondoltam én.

Ezután pár olyan hónap következett, amit már nem tudtam hova tenni. Hol feltűnően került, hol meg a nyakamban volt. Volt olyan, hogy mindenkinek sorban köszönt, csak engem hagyott ki, később kiderült, hogy "nem vett észre", pedig nem bújtam el. Utána direktben odajött hozzám egy problémával, majd amikor elkezdtem neki válaszolni, nyakig vörösödött, a füle is vörös volt. Amikor közös munkánk volt (az első évben elég sűrűn sodortak minket össze közös projektekre), egy szót se tudott szólni, csak tördelte a kezét. Sokszor rá se néztem, fejlehajtva dolgoztam, hogy meg tudjon szólalni.

De ahogy vége volt a munkaidőnek, soha nem kereste a társaságomat. Más munkatársnőkkel alkot egy baráti társaságot a mai napig. Egyszer mentem el velük egy kollegális sörözésre, mert éppen ünnepeltünk egy jól sikerült munkát, de ott sem szólt egy árva szót sem, csak néha pislogott rám.

Egyébként alapból is csendes, visszafogott férfi, nem a társaság középpontja. De nagyon sokszor van olyan, hogy bármely nővel simán elbeszélget, csak velem nem. Volt, hogy munka miatt gyorsan váltott velem 2 szót, aztán ment tovább más munkatársnőkkel beszélgetni, még a "ki mit főzött" témákban is simán benne van. Ez pl egy nagyon nagy negatív jelzés nekem.

Ugyanakkor sokszor van olyan is, hogy megyek a folyosón, és csendben engem néz valahonnan és mosolyog. Képes messzebbről úgy nézni engem, hogyha felfedezem, és összeakad a tekintetünk, nem kapja el a szemét, hanem mereven bámulunk tovább egymásra, és rendszerint mosolyog.

Olyankor is mosolyog, amikor úgy érzem, hogy közös munkáknál direkt megszivat. Dolgozom, mint a gép, siettet, benyitogat, aztán meg nem tágít az ajtóból, és folyamatosan csak mosolyog rám.

A tavalyi karácsonyi céges parti előtt nem sokkal viszont én kértem tőle segítséget egy munkában. Én még olyannak nem láttam őt, ahogy akkor reagált. Akkor bezzeg nem volt szótlan, kinyílt a szája, és rendesen kiosztott, hogy én hogy képzelem ezt, ő erre nem ér rá. Természetesen minden előzmény nélkül, köpni-nyelni nem tudtam. Nagyon rosszulesett, hiszen én őt soha nem bántottam, de otthagytam szó nélkül. A karácsonyi céges bulin pedig olyan feltűnően került, hogy azt már csak az nem vette észre, aki nem akarta. Egyetlen pillanatig sem nézett rám, mindig a helyiség tőlem legtávolabbi sarkában volt, amikor a végén pedig mindenki elköszönt egymástól, ő kiállt 2 haverjával a folyosóra, hogy nehogy elköszönjek tőle is, amikor pedig elmentem mellettünk szótlanul, elkezdtek nevetni. Ki tudja, hogy rajtam-e, ezt már sosem tudom meg.

Mindenesetre ez már fájt, ilyen előzmények után. Így mentünk el karácsonyozni.

Januárban viszont megtörtént ennek az ellenkezője. Én továbbra sem szóltam hozzá egy szót sem, a kis "kerüllek-követlek" játékai viszont megmaradtak, de megint volt egy céges buli. Itt ő pont az ellenkezője volt. Az állófogadáson mellém keveredett, és határozottan kérte, hogy tartsak vele. Törte az utat a tömegben (ez egy nagyobb parti volt), szólt, hogy helyet keres, ahol leülhetünk, kihúzta nekem a széket, megkérdezte, hogy mit hozhat még nekem, majd leült mellém enni. Annyira figyelmes volt, hogy azt soha nem felejtem el.

Ezután pár hónap múlva egy véletlen kapcsán elkezdtünk 1-1 mondatot beszélni facebook messengeren is, munka után. Ez új volt köztünk, 1-2 mondat után elköszönt és lelépett. Ez az 1-2 mondat mindig munkával kapcsolatos kérdés volt.

Időnként én írtam rá barátságosan, kedvesen, hogy mi újság, hogy van. Ilyenkor rendszerint megnyílt, de magától soha nem írt volna rám. Kb 1 hónap múlva úgy elmélyültek ezek a beszélgetések köztünk, amiket mindig én kezdeményeztem, hogy képekben bemutatta nekem a szüleit is, mesélt az életéről, stb. Egyszer besörözve megírta a címét is, hogy menjek fel hozzá. Persze nem mentem, írtam neki, hogy pihenje ki magát, holnap találkozunk.

Volt olyan is, hogy azt éreztem rajta, hogy megint 1-2 mondatban válaszol és elköszöntem tőle, hogy ennek így nincs értelme, többé nem írok rá, mindig marasztalt, hogy miről beszélek, maradjak, neki szüksége van erre, hogy ráírjak és mondjam a kis dolgaimat, akár még a macskáimról is. Ennek az lett a vége, hogy személyesen pedig megvádolt, hogy kétértelműek az üzeneteim, ami nem volt igaz, és ott először finoman kiosztottam én is, majd köszönés nélkül otthagytam az utca középen, bár akkor is csak mosolygott.

Sok idő eltelt ezután csendben, nem írtunk egymásnak munka után, és nem is volt különösebb jelzése, csak a szokásos: kerüllek, követlek, majd megint eltűnök. Pár hónapja azonban nagyon beteg lettem, 6 hétig táppénzre kényszerültem. A 4. héten váratlanul felhívott, és megkérdezte, hogy felhozhat-e valamit. Nem engedtem be, mert ramatyul voltam, megállt az ajtóban. Átadott egy kis ajándéktasakot, benne csokival és egy levéllel. Mondta, hogy majd olvassam el, és elment. A levelet kézzel írta, és az állt benne, hogy mennyire hiányzom az egész csapatnak és neki, mennyire hiányzik a nevetésem a csapatból, és ő nagyon vár vissza. Csak ő írta alá, senki más, tehát nem kollektíven írták. Lehet, hogy megbízták vele őt, hogy küldjön nekem valamit a csapat nevében, de akkor is csak aláírták volna a többiek, nem?

Amikor visszamentem, próbált többet beszélni élőben is, de csak a munkáról. Majd meglátott egy férfiismerősömmel a városban, és ő, mint akit villámcsapás ért, azt se tudta, hova nézzen hirtelen, elfordította fejét és nem köszönt, de azt az arckifejezését soha nem felejtem el. Lefagyott róla hirtelen minden mosoly. Én köszöntem nekik, mert ő egy másik kollégával volt. A kolléga köszönt, ő nem.

Ezután már nem kereste annyira a társaságomat, de a kerüllek-követlek megmaradt. Néha azért beszélgettünk, olyankor ismét közvetlenebbül, családi képeket is mutatott, sőt már az elromlott cuccaimmal poénkodott, hogy szívesen megszerelné, hogy ne kelljen szerelőt hívnom.

És itt van ez a legutolsó eset, amit már tényleg nem tudok hova tenni. Egy újabb közös munka miatt túlórában be kellett volna menni, de végül lefújták. Én akkor azt írtam neki, hogy így akkor mégsem megyek be. Rögtön megérkezett a válasza: de gyere így is, én szeretném, ha bejönnél. Megkérdeztem, hogy minek, kereken megírta, hogy beszélgetni. Rendben, bementem. Alighogy meglátott, rögtön vette a kabátját, hogy neki sürgősen rohanni kell a buszhoz. És otthagyott. Pislogni se volt időm. Előtte még odaszólt, hogy de jó, hogy a munka miatt most nem kell bejelentkeznie a facebookba, mert nincs most ez a projekt. Magyarul így ott sem fogunk beszélni, nekem úgy tűnt, mintha virágnyelven arra célzott volna. De jó, tehát ennek örült volna? (nem ironikusan mondta) Teljesen le vagyok forrázva, és nem értem, nem tudok rajta elmenni.

Összességében egyáltalán nem értem a viselkedését.

Köszönöm, ha valaki segít megfejteni.