Lehetne még ebből valami?

Még idén februárban megismerkedtem egy lánnyal az egyik társaságból és rögtön az első este olyan őszinte volt velem, hogy már inkább neveztem volna betegesnek, mint kedvesnek. Rögtön utána valamiért egyre jobban kezdtem keresni a társaságát és úgy éreztem ő is az enyémet, holott a jelleme számomra inkább volt elítélendő, mint szerethető (én inkább egy extrovertált, nagyképű fiúnak mondanám magamat őt pedig egy introvertált, visszahúzódó, sajnálatra méltó lánynak). Valahogy mégis elkezdtem érezni iránta olyan dolgokat amiket már rég kiöltem magamból azért, hogy ilyenek ne fordulhassanak elő többször. Többször meg tudott lepni olyan dolgokkal amik még jobban sajnálatra méltóvá tették a szemembe, mint pl. hogy sose volt még senkije (semmilyen értelemben sem). Aztán valahogy kezdtem azt érezni, hogy felszabadultabb lett ha velem beszélt, megnyilvánult ez törődésben és (legtöbbször) piszkálásban, és basztatásban. El kezdtem volna felé nyitni online is (mert addig még csak pár futó mondatok voltak), de valahogy nem jött össze soha, én próbáltam beszélni ő pedig csak válaszolt sose dobott fel témát, így egy-kettő saját téma után meg is haltak a beszélgetések, holott élőben órákon át is tudtunk beszélgetni. Aztán bevallotta (a kérdésemre), hogy ő nagyon nem szereti és kényelmetlennek érzi a messengeres társalgást, így soha nem ír senkinek sem. Most rátérnék a kapcsolatomra az alkohollal, ami igazából semmi komoly nem volt, iszogattam, mint minden fiatal, néha többet a kelleténél ami viszont neki egyáltalán nem tetszett és nagyon elítélt miatta, olyan közös ismerősökkel vett egy lapon ilyen tekintetben ami szerintem nagyon-nagyon túlzás volt. Aztán itt jön az összeférhetetlenségem, mindig megígértem, hogy nem fogok annyit inni és megváltoztatom az életmódom, de sajnos sosem tartottam be, így már csak nevetett rajtam amikor megint azzal jöttem, hogy megváltozok. Aztán beütött a krach, a távoktatás, és szó szerint nem történt semmi, 5 hónapja egy szót sem beszéltünk. Mondhatjátok, hogy miért nem hajtottam rá jobban abban az 1 hónapban, hát igazából nem éreztem magamat felkészültnek egy komoly kapcsolatra (+ az idő felében azt se tudtam mit érzek iránta, megvetést vagy szeretetet, vagy csak idővel elmúló vonzalmat) és nem akartam szegényt belerángatni egy olyan kapcsolatba ami neki első lett volna és csak rosszul jöttünk volna ki belőle. Az elmúlt egy évben talán életem legrosszabb időszakait éltem át (az egyetemi pezsgő élet és az önmagam roncsolása is nagyon ment), amire nagyon-nagyon-nagyon nem jó hatással volt a távoktatás, néha az alkoholba menekültem, mert máshogy képtelen voltam aludni vagy elfogadni azt, hogy mekkora szerencsétlenség vagyok, ezért nem is foglalkoztam a lánnyal egyáltalán. Viszont most sok álmatlan hónap után végre azt érzem, hogy sikerült, megtaláltam magamat és összeszedtem az életemet. És akkor most jön az igazi kérdés, amire nem várok kioktató választ, tudom a saját hibáimat és be is látom őket, inkább véleményt vagy építőjellegű kritikát várok. Vajon kíváncsi még rám? Ősztől (ha nem üt be megint a krach) úgy is egy társaságban leszünk egy pár helyen, viszont én felkészültnek érzem magamat most már egy komolyabb kapcsolatra és rájöttem, hogy ez nem csak ideiglenes vonzalom volt hanem tényleg bele szerettem (ami még eddig egy lánnyal sem sikerült életem során) és gondolkodok azon, hogy végre elhívom valahová, hogy tiszta lappal újrakezdjük, viszont nem tudom, hogy egy ilyen lány mint ő mennyire vette jó néven, hogy hónapokig nem kerestem és rá se hederítettem, és, hogy vajon egyáltalán ő így érez-e irántam?

Ui.: Soha nem volt gond egy lánnyal való kezdeményezés, azért mert sose vettem őket komolyan és nem érdekeltek a következmények, de ő nála - életemben elsőnek - félek attól, hogy visszautasít.