Konzervatív, keresztény apukák! Mit szólnátok, ha a 19 éves lányotok együtt aludna a barátjával?

Négy gyermekünk van, kettő lány, kettő fiú. A két nagyobb (fiú - lány) már huszonéves, a két kisebb kamasz (értelem szerint, ők is fiú - lány) . Tehát totálisan a középpontban vagyunk a témát illetően. Hiszen a nagyok már élik saját életüket, az ifjabbak pedig már vágynak rá.

A kisebbeket már jobban kezeljük, mivel a tapasztalataink sokat segítenek. Igaz, nekik még nincsenek csak kamaszkori szerelmi viszonyaik, problémáik. Persze, amikor először éltük meg a helyzeteket az első két csemetével, nehezebben ment. Több volt a vita, rosszabbul vettük a buktatókat. A nagyfiúnkkal soha nem voltak párkeresési gondjaink. Sportolt, tanult, sportolt, dolgozott... Lányok jöttek - mentek, de jellemzően egyik sem volt komoly, inkább csak flört, néhány randi. 23 évesen bemutatott egy lányt, akivel azóta is járnak, de nem laknak együtt. Nagylányunk 19 éves koráig nem foglalkozott igazán a srácokkal. Majd jött egy bulizós korszaka, amit mi csupán itthonról ismerünk, de feltételezhetően voltak fiúk is a képben. Nem tiltottuk, de mindig próbáltunk hatni az eszére, a szívére. Majd jött egy erős, vagány, autós, motoros srác, aki egy Szabolcsi kis faluból költözött a fővárosba. Az a fajta, akit egyik szülő sem szeretne vejének. Ő lett a vejünk! Eleinte simulékony, kedves, udvarias volt. Nem tudott megtéveszteni minket, de nem lett volna értelme hadakoznunk ellene. Próbáltuk jópofát vágni hozzá, lányunkat terelgetni a jó, ill. jobb döntések felé. Ha együtt vannak, akkor a lehető legideálisabb helyzet felé mutatni irányt. Két évig mindez működött is, amíg nem jött az esküvő, majd az unoka. De ekkor közbejött a fiú anyja, aki megfogta a gyeplőt és azóta dróton rángatja a fiát és a lányunkat. Lassan ott tartunk, hogy kisajátították a lányunkat maguknak. :-( Összevissza hazudoznak, elhallgatnak mindent. Egyre ritkábban kommunikál velünk, vagy bármely rokonunkkal a lányunk. Az elmúlt "Maradj otthon" időszakban szinte kizárólag a facebookon követjük az életét. Már születésnapokon, névnapokon, ünnepkor sem keres minket, sem nagyszüleit, sem testvéreit. Tulajdonképp 2 hónapos unokánkat sem ismerjük. :-(

Szülőként semmit nem tudunk tenni. Éli az életét és mindenkit kirekeszt belőle. Pedig Isten látja a lelkünket, soha nem bántottuk, nem uralkodtunk felette, nem hagytuk cserben, semmi olyat nem vétett ellene egyikünk sem, amiért ennyire el kéne távolodnia tőlünk. :-( /hozzátenném, nem vagyunk elvakult, vagy bigott vallásosak sem, templomba sem járunk minden héten, csupán, amikor ráérünk, ill. ünnepkor/