Mit csináljak, ha mentálisan én vagyok az erősebb (nőként)?

Az a gondom, hogy ezekben a nehéz időkben egyre inkább azt érzem, hogy én állok jobban két lábbal a földön, én kezelem higgadtabban ezt az egész sz.ros koronàt, és nem a párom.

Ezzel csak az a baj, hogy egy kapcsolatban nőként elvárnám, hogy én "lehessek" a gyengébb...hogy elgyengülhessek, ha úgy van, a tudatban, hogy van, aki ilyenkor megnyugtasson. És a gond az, hogy mostanában egyre többször fordul az elő, hogy nekem kell a sziklának, a támasznak lenni, mert neki egyre sz.rabb intézkedéseket hoz a melóhelye a vírus miatt (meghosszabbított munkaidő, szabad szombat offolása, meg ilyen indokolatlan ocsmányságok), amik persze engem is sokkolnak a barátnőjeként, de örülnék, ha legalább ő úgy állna hozzá, hogy oké, kibírja és végigcsinálja...mert ez most nekem is pokoli nehéz időszak. 2-3 hét után most kezdem újra megtalálni önmagam, azok után, hogy hazaköltöztem a koliból, határozatlan időre elvesztettem a fix munkahelyemet és újra fel kell vennem a zajos (alapból amúgy nagyon szerethető) családom életritmusàt. Most kezdek optimistább lenni, úgy egy hete, most kezd visszatérni a kedvem a hobbijaimhoz, a tanulmányaimhoz...de most is itt vagyok, tiszta idegben, hogy vajon holnap mit fog közölni. Mert úgy érzem, a korlàtozó intézkedések mögötti aggodalma abból adódik, hogy bizonytalankodik a kapcsolatunkban, hiába is tagadja. Hogy mikor tudunk újra találkozni, holott evidens, hogy a szüleink miatt qvasokàig nem, nehogy elkapjanak bármit is (külön városban, elég messze élünk egymástól).

Én nem tudom, ezt meddig fogom így bírni... A koronavírusos pánikjából is baromi nehéz volt kimozdítanom. Eddig az olyan férfiakhoz voltam szokva, akik ridegebbek, ugyanakkor mindig az én szilárd szikláim voltak. Nekem csak bizonyos szerencsétlen "barátnőim" mellett (akikkel azóta már rég összevesztünk, mert életképtelenek voltak és kihasználtak; a baràtom nem az és egyáltalán nem használ ki) kellett mindig erősnek maradnom. Ilyen típusú sráccal, mint ő, még sosem kezdtem, ezért nem tudom, hogy kellene most hozzá viszonyuljak, anélkül, hogy én is idegösszeroppanást kapnék. Ötletek esetleg? (Szeretem, szóval nem akarok szakítani, csak szeretnék boldog lenni ebben a helyzetben is, amennyire lehet. De úgy, hogy ő is az legyen, és ne húzzuk le egymást.