Honnan lehet tudni hogy mi fáj, a megszokás, vagy a másik elvesztése? Esetleg a saját álmunk elvesztése?

Amikor az egyik fél szakítani akar, akkor honnan lehet tudni hogy melyik fáj jobban, az hogy üresek lesznek a hétköznapok, az hogy már nem lesz a mindennapok része a beszélgetés, a találkozás, sőt ennek teljesen vége, vagy ténylegesen maga a személy hiányozna? Amikor barátom mondta hogy szakítani akar, egy pillanatra szabadságot éreztem, aztán a zuhanást, és azt a rettenetes ürességet ami nélküle lenne, a végtelen fájdalmat, hogy nem látom többé, hogy vele terveztem az életem, és most mindennek vége. Végül függőben hagytuk. 3 éve vagyunk együtt. Nyárra terveztük az összeköltözést (ilyenkor van csak lehetőség rá). Nekem ő (volt) a nagy szerelem, s bár van köztünk 1-2 nyomasztó probléma amitől valóban nagy könnyebség lenne megszabadulni, de nem úgy hogy elveszítsem őt is... Ugyanakkor én se tudom már hogy valóban akarom e így folytatni...