Nem szomorú, amikor az érzések csak úgy elmúlnak?

Igazából el kell fogadni, hogy ez a helyzet, meg az ember alapjáraton nem monogám. Szerintem ezáltal egy kapcsolat lényege az, hogy amíg együtt vannak a felek, és megvan a nagy szerelem, addig élvezni kell a kapcsolatot a jelenben, aztán ha egyszer ellaposodik már a dolog, vagy jön a harmadik fél, akkor ez van.

Nyilván a korrekt dolog az az, ha szakítasz vele, és utána jössz össze a másik sráccal. (akár rögtön is, meg arra figyelj, hogy ne essél kést szék között az asztal alá)

>Nem szomorú, amikor az érzések csak úgy elmúlnak?

Az a szomorú, hogy azt hiszed és elfogadod, hogy az érzések "csak úgy" múlnak el. Igen, az érzések >változnak<, ez elkerülhetetlen, de önmagában nem negatív dolog. Az, hogy a párkapcsolatotok 2 év alatt kíhűlt, egyszerűen azt mutatja, hogy nem fogalalkoztatok vele, elhanyagoltátok, azt hittetek, hogy csak össze kell jönni, és kész, soha többet nem kell energiát belefektetni, minden működni fog innentől egy életen át. És most, hogy nem így történt, itt állsz értetlenül, és eszedbe sem jut, hogy ez kizárólag a ti felelősségetek, a ti hibátok. És amíg így állsz hozzá, a következő kapcsolatod is pont ilyen hitvány lesz, és az azután következő össze többi is.

El kell fogadnod, hogy a kapcsolatot te és a párod építitek es tartjátok karban. Magától nem működik, működtetni kell. A változó érzelmeket, a problémákat meg kell érteni és kezelni kell, a kapcsolatot pedig tudatosan irányítani.

Igen, ismerős helyzet.

Amikor két ember annyira eltávolodik egymástól és nem érdekli már a másik...

Soha többet már nem lesztek olyan közel egymáshoz, mint amikor minden jó volt. Sajnos eltávolodtatok, elkényelmesett a kapcsolat :(

24 N

#4: itt komoly ellentmondások és hibák vannak.

>Az igaz, hogy a párkapcsolatért tenni kell minden egyes nap.

>Az viszont nem igaz, hogy nem működik magától.

Ez a kettő kizárja egymást. Vagy működik magától, vagy tenni kell érte minden nap. Ha minden nap tenni kell érte, akkor nem működik magától. Ha működik magától, nem kell tenni érte minden nap. A kettő együtt nem lehet igaz.

>Mégis miért lenne ő a hibás, ha úgy érzi, hogy mindent megtett, de az sem volt elég?

1. A kérdező sehol sem írja, hogy ő vagy a párja mindent, vagy akár bármit megtett. Sőt, az, amit ír, arra enged következtetni, hogy egyáltalán nem tett meg mindent.

2. Én sehol sem írtam, hogy ő vagy akár a párja >hibás<. Én azt mondtam, hogy ők a >felelősek<. Alapvető különbség. Ha vállalják a felelősségüket és ennek megfelelően megtesznek mindent, akkor az egész tiszta sor.

>Ha igazán egymásnak vagytok teremtve

Abszolút tévedés, alapjaiban rossz hozzáállás. Azt mondani, hogy "egymásnak teremtve", egyetlen célt szolgál: magadon kívülre helyezni a felelősséget. Valaki valahol felelős a kapcsolatotokért, de TE biztosan nem. Függetlenül attól, hogy ez vallásos vagy egyéb alapokon nyugszik. Ha a kapcsolat tönkremegy, ezt a legkönnyebb mondani: ez van, nem voltunk egymásnak teremtve.

>akkor akaratlanul is életben tartjátok a kapcsolatot, akaratlanul is gondozzátok, nem kell erre tudatosan odafigyelni

Megintcsak teljesen rossz. Igen, egy kapcsolat működhet így, de csak egy ideális esetben: akkor, ha nem csak tökéletesen összeilletek, de intuitív, nem teljesen tudatos módon képesek vagytok kezelni a problémákat. Ez nem más, mint óriási szerencse, és rendkívül ritka az ilyen párosítás. Tudom, nagyon sokan erre várnak, de a szomorú az, hogy a legtöbb ember életében ez nem következik be. Ezért annyira pusztítóak a romantikus ideálok, amik folyamatosan azt hazudják, hogy van valahol valaki, aki a tökéletes társad, és te ezzel valamikor találkozni fogsz. Nem fogsz. A tökéletes társara várni a legnagyobb öngól, ezért lépegetnek annyian kapcsolatról kapcsolatra egy-két évente, és ezért bolgodtalanok annyian, amikor a társadalmi nyomás hatására megállapodnak valakivel, mert lehet (biztos), hogy van nála jobb, csak elszalasztotta.

Tökéletes társsá úgy kell válni. Annak van értelme és szépsége.

> Tudom mit beszélek, hisz most éltem meg egy friss szakítást és majd bele pusztulok. Hiába akartam, hiába tettünk mindig érte, hogy jobb legyen, valami sosem volt elég a másiknak. És ezért nem lehet hibáztatni senkit.

Sajnálom, hogy így alakult. Ha a felelősségi körötökön belül mindent megtettetek annak érdekében, hogy a kapcsolat működjön és fennmaradjon, akkor egyáltalán nem vagytok hibásak. Sem ti, sem más. De idekeverni a teremtést még így is értelmetlen, mert nem létező bűnbakot keresel. Nem >kell< valakinek hibásnak lennie.

>Egyszerűen az érzések folyamatosan változnak és ezt el kell fogadni.

Igen, de ezzel nincs vége a sztorinak. Az érzések változnak, és ezzel a kapcsolat is változik. Ezt lehet és kell is kezelni, követni, sőt, irányítani a változásokat, mélyíteni, tovább építeni a kapcsolatot. Rengetegen azt hiszik, hogy a kapcoslat első néhány hónapjának lendületével kihúzhatják egy életen keresztül. Ők járnak majd úgy, mint a kérdező, aki pár év után tanácstalanul tűnődik: "hogy jutottunk ide?".

>Barátnőm bevallotta, szeret, de valami megváltozott, hiányzik az a plusz, ami miatt velem képzeli el az életét. És nem azért alakult ez ki nála, mert elhanyagoltuk egymást.

Remélem, ennél konkrétabb indokokat is mondott, mert ez semmit sem jelent. Ilyet akkor mond valaki, ha nem akar megbántani a valódi indokkal, vagy saját magát sem ismeri eléggé ahhoz, hogy megértse a motivációit, problémáit.

>Ha két ember egymásnak van teremtve, akkor teljesen mindegy, hogy mit csinálnak, az a kapcsolat működni fog, mert zsigerből jönnek a dolgok.

Mint írtam, ez csak egy szélsőségesen optimista határhelyzet reménye. Ugyanolyan felelőtlenül állsz hozzá, de bízol benne, hogy jól sül el. Kösz, nem.

Vállald a felelősséged, aztán próbáld újra. Értsd meg és irányítsd a kapcsolatodat, építsd, módosítsd. Ha nem tudatosan teszed, továbbra is elveszel.

#7-es, szerintem tévúton jársz és egyik válaszoddal ütöd a másikat.

Az elején még azt írod, hogy ha működik magától, akkor nem kell tenni érte, ha pedig tenni kell érte, akkor nem működik magától. Ez így is van. Alatta viszont meg már azt írod, hogy tenni kell érte, két emberen múlik az egész. Magadnak mondasz ellent.

"A kérdező sehol sem írja, hogy ő vagy a párja mindent, vagy akár bármit megtett. Sőt, az, amit ír, arra enged következtetni, hogy egyáltalán nem tett meg mindent. "

Mégis, honnan tudja az ember, hogy ő megtedd mindent? Sehonnan. Mindig lesz olyan, hogy tehettem volna többet is. Ha erre alapozok, hogy vajon megtettem-e mindent, akkor az első langyos kapcsolatomban még mindig benne lennék, mert az ember mindig tehet többet. Ez nem jó hozzáállás. Ha már azon kell agyalni és tudatosan cselekedni, hogy mindent megtegyek a kapcsolatért, az már régen rossz. Igen, mindent meg kell tenni a kapcsolatért, de ez belülről, magától jön, észre sem veszed. Ha mindig meg kell erőszakolnod magadat tudatosan, akkor ott valami nem stimmel, nincs értelme.

"Én sehol sem írtam, hogy ő vagy akár a párja >hibás<. Én azt mondtam, hogy ők a >felelősek<. Alapvető különbség. Ha vállalják a felelősségüket és ennek megfelelően megtesznek mindent, akkor az egész tiszta sor."

Persze, ők a felelősek, de ez túl racionális gondolkodás. Olyan, mintha te mindig értelmet keresnél mindenben és próbálnád ész érvekkel megmagyarázni, hogy miért nem működik. Az érzelmeket nem lehet ész érvekkel megmagyarázni. Ha nem illenek egymáshoz, mert vmelyik félnek nem olyanok az érzései, akkor próbálkozhatnak bármeddig, nem fog sikerülni.

"Abszolút tévedés, alapjaiban rossz hozzáállás. Azt mondani, hogy "egymásnak teremtve", egyetlen célt szolgál: magadon kívülre helyezni a felelősséget. Valaki valahol felelős a kapcsolatotokért, de TE biztosan nem. Függetlenül attól, hogy ez vallásos vagy egyéb alapokon nyugszik. Ha a kapcsolat tönkremegy, ezt a legkönnyebb mondani: ez van, nem voltunk egymásnak teremtve. "

Nem és nem. Nem akarom levenni magamról a felelősséget, csak kár mindenben racionalitást keresni. Ennyi erővel, örökre benne maradok az első kapcsolatomban, mert véleményem szerint mindig tehet többet az ember, maximalista vagyok.

"Remélem, ennél konkrétabb indokokat is mondott, mert ez semmit sem jelent. Ilyet akkor mond valaki, ha nem akar megbántani a valódi indokkal, vagy saját magát sem ismeri eléggé ahhoz, hogy megértse a motivációit, problémáit. "

Mégis miért nem jelent semmit? Mint már írtam, te racionalitást keresel az érzelmekben, pedig ott nincs. Ezt neked is el kell fogadnod, ha a másik már nem úgy érez. Nem is vártam el, hogy konkrétumokat mondjon, mert nem lehet. Egyszerűen ha úgy érezne, ahogyan kell, akkor fel se merült volna benne ez a dolog, hogy valami megváltozott.

Rosszul látod a dolgokat. Te azt mondod, hogy nincs olyan, hogy két ember egymásnak van teremtve. Márpedig van. Amelyik kapcsolatért tudatosan tenni kell, ott már rég rossz valami és nincs sok értelme. Ennek belülről kell jönnie úgy, hogy az ember észre sem veszi. Ha ez nincs meg, akkor megváltoztak vmelyik félnél az érzések. Persze vissza lehet hozni erővel talán, de megéri? Hisz utána megint minden visszaáll a régi kerékvágásba és újra el fog tűnni, mert nem belülről jön, nincs meg az az igazi összhang. Szerintem ha mind a két félnek igaziak és őszinték az érzései, akkor ilyen elő sem fordulhat egy kapcsolatban, hogy kihűlt, alább hagyott az érzelem, fel kell eleveníteni, stb. Az ilyet azok mondják, akik nem mernek elszakadni, mert félnek a változástól és inkább benne maradnak a langyos vízben. Ha mind a ketten az igaziak vagytok egymás számára, akkor észre sem veszed és megy minden a maga útján, a maga tempójában. Ilyen egyszerű. Ha pedig mindig tudatosan agyalnod kell rajta, hogy hogyan élezd fel megint a kapcsolatot, akkor ott már vmi baj van.

#8: Továbbra sem értünk egyet, valószínűleg nem is fogunk, de persze ez nem feltétlenül baj. Maradjunk kulturáltak.

Az ellentmondásos résszel csak példálóztam, azt mutattam be, hogy te mondtál magadnak ellent. De mindegy, ne keveredjünk bele ebbe :D

Azért keresem a racionalitást mindenben, mert mindenben van. Megértem, hogy neked és sok más embernek derogál az, hogy az érzelmeket "hétköznapi", megismerhető szintre helyezem. De ez csak romantikus ideál. Szerintem te attól félsz, hogy a racionális alapokra helyezett érzelmek érvénytelenítik magának az érzésnek a tapasztalatát, átélését. Pedig nem. A kettő működik együtt is.

Ha kimondod, hogy ezeket a dolgokat nem lehet racionálisan vizsgálni, akkor kizárod annak a lehetőségét, hogy valaha megismerd saját magadat vagy bárki mást, vagy a kapcsolatodat bárki mással. Sosem leszel képes megérteni és aktív szereplővé válni a saját életedben. Igen, működhet, amit írsz, találkozhatsz azzal a tökéletes társsal, akit leírsz (legyen is így, őszintén kívánom neked), de körülöttem nagyon sokan nyilvánvalóan nem találkoztak ilyen társsal, és én ebből személy szerint nem kérek, én magam irányítom az életemet.

Ne érts félre, nem visszaerőltetni kell a régi jó időket meg erővel felszítani a régi tüzet. Ekkor már késő, ahogy te is írod. Én úgy gondolom, hogy azokat az okokat kell befolyásolni vagy megszüntetni, ami az érzelmek kihűléséhez vezetnek.

"Én úgy gondolom, hogy azokat az okokat kell befolyásolni vagy megszüntetni, ami az érzelmek kihűléséhez vezetnek."

Csakhogy, ha már meg kell szüntetni, akkor vmi nem volt jó. Nem azért nem nézem racionálisan az érzelmeket, mert nekem így könnyebb. A fenét. Mindig is okokat kerestem, de rájöttem, hogy az érzelmekben nem lehet. Meg lehet indokolni, hogy miért hűlt ki a kapcsolat, lehet magyarázatot keresni, csak teljesen felesleges, ugyanis ha ésszel kell életben tartani egy kapcsolatot és nem szívvel, akkor annak a kapcsolatnak már rég vége. Azért hiszem, hogy ellentmondás van a racionalitás és az érzelmek között, mert aki racionálisan gondolkodik, ő az eszével teszi azt, míg aki érzelemből dönt, az a szívével cselekszik. Ha a szív és az ész nincs összhangban, akkor gondok vannak. Márpedig aki tudatosan megerőszakolja magát, hogy újra fellángoltassa a tűzet, és ez mindig ismétlődik, ott nem megy a dolog, mert a szív máshogy érez.

Szerintem, ahol mindig tudatosan kell életben tartani egy kapcsolatot, az a kapcsolat haldoklik, nem való a két fél igazán egymáshoz. Kilépni nem mernek, mert mivan, ha nem találnak jobbat. Én nem akarnék úgy leélni egy egész életet, hogy folyamatosan oda kelljen rá figyelnem, vajon teszek-e eleget a kapcsolatért. Az igazi boldogság az, amikor oda se figyelsz rá, de közben teszel a kapcsolatért.