Rosszul látom a helyzetet? Másképp kellene cselekednem?

Hosszú lesz, köszönöm annak aki végigolvassa. Ha már jártál hasonló cipőben, megköszönöm, ha elmondod a véleményed.

10 éves párkapcsolatban élek (éltem), pár hónapja borult a dolog. Elöljáróban az hozzátartozik a dologhoz, hogy mindig is rengeteget beszélgettünk, szeretetben éltünk, nem veszekedtünk, közösek a céljaink minden tekintetben. Mindig mindenben támogattam, tudja, tudta, hogy maximálsian ott állok mögötte, bármi is lenne a vágya.

Szóval a párom megrekedt és "bepánikolt". Eleinte alig tudta szavakba önteni, hogy mi a baj, sokszor átbeszéltük, és mostanra értünk el odáig, hogy letisztult a kép.

Az, hogy vannak problémák. Ez ilyen összeadódó dolog, és erre az évre vonatkozik, tehát az elmúlt 6-8 hónapra. Ingerszegény évünk volt, sok munkával, nagyon kevés jó élménnyel. Én otthon dolgozom (mert így most jóval többet tudok keresni), így átmentek az ő esti hazaérkezései abba, hogy ő mesélt a munkahelyi dolgairól (minden nap), cserébe én nem tudtam ilyen élményekkel szolgálni (maximum az aktuális munkámról) és ez önismétlővé, majd unalmassá vált. Mellette az albérletünk túl pici, én állandóan ott vagyok, nem nagyon járkálok el külön és a szórakoztatásomért ő a felelős. (ezt nem úgy kell elképzelni, hogy tőle várom, szó sem volt ilyenről, ezt ő sem gondolta, csak mivel nekem elsősorban ő volt csak, így adta magát a dolog, legalábbis ő így érezte). A lakásban nincs egy hely ahova el tud vonulni (akármelyikőnk). És ezek a dolgok összeadódtak és ettől ő megrekedt.

Sajnos menet közben ő ezt nem kommunikálta le felém, helyette magában rágódott, mert azt hitte, hogy ez csak egy ilyen "jött ez a gondolat, meg zavarnak ezek most, de majd elmúlik magától hogy zavar" helyzet. És nem tette szóvá, hogy változtatni kellene, hogy őt mi zavarja, hanem magában őrlődött, míg ez(ek) a problémák rendesen maga alá gyűrték őt és ennek következtében mire kibukott belőle végre, addigra kialakult egy eltávolodás a kapcsolatunkban. A szeretet természetesen megmaradt, de nem érzi a szerelmet és megtorpant attól, hogy így nem mer továbblépni és gyereket vállalni, lakást venni és a többi.

A helyzet tehát nagyjából letisztult. Most már rendesen körvonalazódott, hogy mi a gond, mit érez.

Én ezt maximálisan megértem, a problémákkal egyetértettem, mert valósak. Egy része (kis lakás, sok munka, esti munka) átmeneti helyzet, ami a gyűjtögetésünk miatti "kényszer", saját lakást szeretnénk, minél hamarabb, ezért egy pici, nagyon olcsó albérletben vagyunk, és az extra munka is emiatt van. A többi (hogy nagyon sokat vagyok otthon, keveset járok el, nem barátozok) pedig az én hibám és ezt nem is vitatom. Mivel erre rájöttem, azóta teszek is ellene, elsősorban saját magam miatt, mert rájöttem, hogy erre menynire szükségem van valójában. Átbeszéltük, de ennek nyilván ülepednie kell benne, hogy nem azért járok én most el, mert megijedtem és oda kapok ahova tudok, hanem mert tényleg rájöttem, hogy ez fontos.

Most pedig az a helyzet, hogy ő már pontosan tisztában van ezekkel és azzal is, hogy én mennyire szeretem őt, támogatom, és a felmerülő problémákon hajlandó vagyok változtatni. Itt jön a csavar a képbe.

Ugyanis az én, és hozzám hasonlóan gondolkozók szerint is, egy hosszú párkapcsolatban néha vannak gondok, ez szinte kikerülhetetlen (vannak kivételek persze, amikor 50 évig minden rendben, de ez a ritkább). Jóban és rosszban. Nekünk most ezt a rosszban-t dobta a gép, ezzel kell megküzdeni. Számomra az, hogy egy hosszú párkapcsolatban mindig van fent és lent, szerelmes időszak és eltávolodás (a szerelem nem érzése), egy természetes folyamat. Nem hazudok, én is éreztem már ezt. Többször is. Elmúlt, visszatért a szerelem.

Pláne fenntartom ezt akkor, ha az eltávolodásnak (megoldható) okai vannak, és nem arról van szó, hogy nincs kézzelfogható indok, minden rendben van, csak egyszerűen ő úgy érzi, hogy már nem velem akar lenni. Az egy teljesen más helyzet lenne, akkor csak kiszeretett volna belőlem, mindentől függetlenül. Itt azonban adottak a problémák, amik ide vezettek, a problémákat meg lehet oldani és meg is oldom. Ezt ő mind tudja jól, csak annyira maga alá gyűrte a helyzet, hogy képtelen tiszta fejjel gondolkodni, így neki időre van szüksége. Én elköltöztem pár napja, s bár tegnap beszéltünk, látom, hogy tényleg gondolkodik, innentől kezdve ha beledöglök se keresem, amíg ő nem keres.

Mert. Őszinte leszek. Az agyam (a szívem persze nem) arra a megvilágosodásra jutott, hogy ezt innen tényleg neki kell megoldania és lerendeznie magában. Tudja hogy mi a gond, tudja, hogy számíthat rám, tudja hogy mindent megtennék értünk, azt is, hogy a problémák ellen is lépek. Viszont ha ő ezt ennek fényében sem tudja helyrerakni magában és nem tudja kezelni azt, hogy egy hosszú párkapcsolatban ilyen szituációk MINDIG előfordulnak, akkor bármennyire is fáj ezt leírnom, de talán tényleg nem kellene együtt folytatnunk, mert akkor én is úgy érzem, hogy erre nem lehet alapozni egy házasságot, gyerekeket, lakásvásárlást. Mert akkor a következő nagy problémánál (és bizony lesz ilyen, csak lehet, hogy teljesen más típusú) megint ez lesz. Muszáj neki valahogy elrendezni egy kapcsolat "rosszban" részét is, mert anélkül ennek amúgy sem lenne hosszú jövője, jöhetnek (és tartok tőle jönnek is) ennél nagyobb válságok még, amiket meg kell oldanunk.

Szóval én most összeszorítom a fogam, tördelem a kezem, de nem írok rá, nem hívom fel. Hagyom, hogy megvívja a saját harcát, persze mindeközben tudja, hogy ott vagyok ha kellek. Rosszul gondolkozok egy felnőtt, hosszú párkapcsolatról? Nem így kellene működnie?

F/33