Ilyen szakítós történetet hallottál már, lesz még valaki más az életemben, meg fogom találni a párom (hosszú)?

Én voltam a hibás a szakításért?

Nagyon megszerettem annak idején a páromat, akivel már szakítottunk. Az első találkozásnál olyan kis félénk volt, nagyon izgult, szinte rosszul is volt (aztán jól sejtettem, erősen introvertált és szinte alig van barátja). Alig beszélt valamit, és általában is nagyon keveset beszél. De már az első alkalommal is úgy gondoltam, hogy nem ítélem el emiatt, kedves leszek vele, türelmes, és akkor én beszélek többet, az ő véleményét kikérem, érdeklődök felőle, próbálom megnyitni, belevonni a beszélgetésbe. Néha volt kis sikerem vele ilyen téren, de amikor láttam, hogy nem akaródzik, akkor próbáltam a nem verbális társas élményekre helyezni a hangsúlyt: elmentem vele kirándulni, szép helyeket mutattam neki, múzeumokba, színházba, koncertre, moziba mentünk.

Én már előbb rájöttem, amit titkolt előlem, hogy fél szemére vak. Aztán elmondta maga is. Elfogadtam őt. Pedig régen gyerekként még a szemüveges lányokat sem szerettem. Ő ettől még ugyanolyan jó ember lehet, mint a többi. Aztán elmondta maga is, hogy már fél éve pszichiátriára jár és csak hétvégén engedik haza. Először egy bizonyos típusú skizofréniát állapítottak meg, utána máshol azt, hogy mégsem, hanem bipoláris depresszió. A depresszió látszott rajta, a skizofrénia kevésbé. Amire a szakításunkkor jöttem rá, sajnos elég későn, az pedig a nárcisztikus személyiségzavar (NPD).

Még a legelején a depressziójához úgy álltam hozzá, hogy ezt a letört, szomorú, magányos lányt boldoggá akarom tenni. Nagyon örültem neki, amikor a hatásomra sikerült is egy vidám, mosolygós lányt varázsolnom belőle, amit ő maga mondott, hogy az én hatásomra egy teljesen új ember lett.

Sokat ölelgettem, élményeket szereztem neki.

Romantikussá tettem a kapcsolatunkat. Rózsa, szívecskés plüssmaci, saját kezűleg készített ajándék, minden volt. A legnagyobb boldogság volt őt boldognak látni.

Aztán a párkapcsolati problémákat nem volt hajlandó megbeszélni, pedig elismertem, ha neki volt igaza és nem az ő legyűrésén dolgoztam. Ketten, közösen szerettem volna megoldani a felmerült problémákat. Ő ellenállt mindennek, manipulált érzelmileg, minden jellemzőjét mutatta a nárcisztikus személyiségzavarnak, de akkor még nem tudtam erről a jelenségről.

Úgy voltam vele, hogy ő egy jó lelkű lány, a szeretet orvosság arra is, ha nem oldjuk meg a problémát. És titkon reméltem, hogy változni fog a helyzet és később meg fogjuk tudni beszélni a konfliktusokat.

Eljött a nagy nap, amikor megkértem a kezét. Egy hajókirándulásra vittem el Visegrádig, ahol megnéztük a fellegvárat. Olyan meseszép volt minden! Az erdőn keresztül átsétáltunk a bobpályához, ahol csúsztunk egyet közösen, nagyon élvezte! A közeli panoráma étterembe foglaltam asztalt, ahonnan gyönyörű kilátás nyílt a Dunakanyarra. Csodálatos nyári nap volt. Rendkívül finom és guszta ételeket ettünk. Csak úgy sugárzott belőle a boldogság! Felmentünk a kilátóhoz, amely mellett a szép mezőn letérdeltem elé és megkértem a kezét. Igent mondott határozottan és hihetetlenül boldog volt. Aztán egész visszaúton 5 percenként a jegygyűrűjét nézegette, amely nagy meglepetés volt neki és pont eltaláltam az ízlését, tetszett neki. Én vele akartam leélni az életemet.

Aztán megbeszéltük, hogy elmegyek hozzájuk leánykérésre (már régen bemutatott a szüleinek), de mondta, hogy apukáját a Facebookon is megkérdezhetem.

Amikor hazaért, azóta alig írt valamit, a telefont nem vette fel. Annyit sem írt, hogy jól érezte magát velem. Aztán kérdeztem, hogy mi történt. Csak annyit írt, hogy majd megbeszéljük, menjek el hozzájuk. Éreztem a viselkedéséből, hogy baj van, de fogalmam sem volt, hogy mi. Kértem, hogy nyugtasson meg, hogy van-e valami baj, mondjon már valamit. Csak annyit írt (telefont nem vette fel), hogy nem interneten kell megbeszélni, majd náluk.

Aztán kiderült, hogy hazudott nekem pár dologban, elszólta magát, hogy az anyja utánam járkált, amit persze régebben letagadott, és amikor ezt felemlegettem, hogy "hé, múltkor még letagadtad, hogy anyád kutakodott utánam", mire ő: "mindegy...". Visszaadta a gyűrűt, annyira fájt nekem. Végig azt hajtogatta, hogy "A szüleim szerint ez még túl korai" (24 évesen...), "A szüleim szerint agresszív ember vagy" - kérdeztem, mire alapozzák, mire ő: amiket Facebookon írogattál. Tényleg agresszív lettem volna azért, mert elöntött a keserűség és felháborodás, hogy miért nem veszi fel a telefont, miért nem írja Facebookon, hogy mi a baj, és egy álló hétig miért tartott kétségek közt, miután minden tökéletes volt az eljegyzés napján? Csak annyit írtam Facebookon, hogy valakik biztosan befolyásuk alatt tartják és ez egy elég undorító dolog, mire ő azt mondta, hogy én a szüleit mocskoltam. Kértem, mutassa meg ezeket a Facebook üzeneteket. Elő is vette az okostelefont, kereste a szülei mocskolásáról írottakat, de nem találta :D Mert nem is mocskolhattam a szüleit, mivel nem tudtam, hogy kik befolyásolják, és még a befolyásolásban sem voltam biztos, az is csak felvetés volt. Aztán elintézte annyival: "mindegy..."

A szülei (liberális értelmiségiek, magukat modern felfogásúnak tartó, egyenlőségpártiak) egy leánykérési alkalmat sem tudtak megadni, még annyira se, hogy megmondják nekem, hogy ők nem fogadnak el engem (21. század...). Aztán a gyűrű visszaadásánál a lányukat mégis szándékosan egyedül hagyták a házban velem (érdekes, akkor nem féltették a lányukat, hogy egy magamfajta agresszív emberrel egyedül hagyják...). És a párom megdöbbentően viselkedett, egyszerűen NEM volt személyisége, totál üres ember volt! Mintha valami szert kapott volna (az anyja nagyon ilyen gyógyszeres egyén...). Aztán felmondott nekem egy betanult szöveget (a szülei adhatták a szájába), a kérdéseimre nem adott kielégítő választ, hanem a szülei által betanított stratégiát, hárítást és egyebet alkalmazta. Mégcsak fel sem emeltem a hangomat, pedig nagyon dühítő és igazságtalan volt az egész, próbáltam normálisan megbeszélni, de nem lehetett még az igazságot sem kideríteni.

Visszaadta a gyűrűt, nem is mondta, hogy szakít, csak hogy menjek el tőlük, becsukta a kertkaput és hátat fordítva bement a házukba.

Az anyját sejtem a háttérben, aki a három gyereke közül a nagyobbat nem tudta elengedni külföldre (egyetemre), szokatlanul nehezen viselte, a lányát pedig ellenőrizhette, irányíthatta. Sokszor az volt az érzésem, hogy nem is a párommal beszélek Facebookon, hanem az anyja ír a profilján keresztül (más stílus, más szóhasználat, ami az idősebb korosztályra jellemző...). Telefonon meg hiába hívtam sokszor. Amúgy én voltam számára az első pár, első csók és első együttlét is.

Biztos én is sokat hibáztam, ha bármi észrevételetek van, örülnék az építő kritikának is. Lesz még valaki jó az életemben, megtalálom a párom? Vagy csak mindenki ki fogja használni az elfogadó és szeretetközpontú hozzáállásom? Bután csináltam sok dolgot, a szeretet mindig elvakított.

26/F