Szakítás ok nélkül lehetséges?

Megmagyarázom. Az elmúlt hónapban tényleg sok kérdést feltettem itt a témával kapcsolatban, de maradt még egy kérdés bennem amire keresem az okot/választ.

Három és fél év után lett vége élettársi viszonyomnak (én 33, ő 29). A szakítás tényét már elfogadtam, nem küzdök érte, nem akarnám már visszaszerezni, csak megélni a szorongó, depressziós oldalát (persze itt hazudok picit, de tényleg nem keresem vele a kontaktust).

Szóval szétmentünk, majd két hét múlva adtunk két hónapot még neki amiből öt nap lett. Ahányszor szóba került, hogy miért szakítunk folyamatosan más volt az oka. Igazából a mai napig nem tudom miért mentünk szét.. Pár hónapja egyre depresszív lett, a szakítás előtt már szinte patológiai állapotban volt. Oka között biztos ott voltam én is mert nehezebben viseltem, hogy passzívvá vált de a valódi okot inkább a családi dolgaiban látom. Illetve abban, hogy 'nem akar felnőni'.

Nem akart gyerekről, házasságról beszélni, sőt sokszor visszatámadt ha témába került (annyira azért nem toltam ezt a dolgot, de ő nőként rosszabb volt ilyenkor mint egy faszi). Szerepelt ez is a szakítás okai között.

Ahogy az is, hogy hisztizek (ebben van némi igazság de azért hadd ba**hassam fel magam, ha ökörséget csinál.. amúgy kulturált próbáltam maradni ekkor is)

Vagy, hogy nem boldog mellettem (ez az egyik legmegfoghatatlanabb dolog számomra, mert én is láttam rajta ezt és próbáltam boldoggá tenni. Pl. elvittem nyaralni, elvittem születésnapján olyan programra amit már régóta szeretett volna, mindig megleptem valami aprósággal, figyeltem rá...)

Tényleg sok-sok mindent próbáltam. Kezemet nyújtottam, hogy segítek mivel voltam már depresszív szakaszban én is. Sőt, fiatalon dobtam ki ezért én is szerelmet. Élettársaként megígértem neki, hogy mellette leszek, segítek neki, ha kell akkor picit passzívabb leszek, hogy ne 'fulladozzon'. Amit akar. Csak kérnie kell.

Első szakítás után, amikor békülni próbált elmondta, hogy senkire nem számíthat, senkije nincs rajtam kívül, szeret, de valami nem oké magában. Összeomlott. Segítséget kért tőlem, vagyis tanácsot. Megígérte, hogy változni fog... stb. Aztán öt nap múlva, mivel elég passzív 5 napunk volt, gondoltam rákérdezek, hogy én, így két-három hétnyi tömény szorongás után mire is számítsak (amikor visszajött nem kért elnézést, szerintem fel sem fogta, hogy mit tett velem. Milyen volt nekem megélni a szakítás első heteit... ). Szerintem ez a kérdés azért bele kell, hogy férjen de ő kiborult, ordibált velem majd közölte, hogy akkor költözik.

Amúgy az elmúlt egy hónapban semmit sem tett azért, hogy javuljon bármi is. Orvosról hallani sem akart, de mindenért én voltam a hibás. Tényleg megalázó szintre mentem már le, ahol még a nekemtámadáson is mosolyogtam inkább. Persze, tudom mindenkinek az jut most eszébe, hogy szép tagadásban élek, de őszinte leszek, és ezt ő is megerősítette, rajtam kívül senki nem tett ebbe a kapcsolatba semmit. A szülei is leszarták, hogy szétmentünk, ahogy a barátai is (gondolom). Persze, az is lehet, hogy van valakije amit még hajlandó is lennék elfogadni de akkor miért kellett ez az egy hónapnyi színjáték és miért nem mondta meg, hogy van valakije. Részéről letudva, én meg túllépek ezen. De még a legdühösebb állapotában sem tudtam ezt kiszedni belőle, szóval szerintem nem másik ember van ebben.

Ja és a szakítást nem előzte meg klasszikus értelemben semmi. Ami történt az annyi, hogy ő soha nem kért tőlem kb semmiért sem bocsánatot, az őt érintő kényes témákat hisztivel és visszatámadással reagálta le. Semmit nem tudtam vele megbeszélni de én mindig kikompenzáltam a hibáit. Férfiként 'elengedtem' az ilyen hisztiket. Türelmes voltam. Kb nekem kellett volna elhagynom őt a kompromisszum hiánya miatt de még is ő hagy el... így ok nélkül. Volt sok szakításom, tudom hogy mi a menete ennek, de ezzel nem tudok mit kezdeni, hogy szeret, mindennél jobban, én vagyok a mindene, a jövője, az akinek a legfontosabb majd szakít (ezek az ő szavai az elmúlt hetekből)

Vélemény?