Szakítottam a párommal mert úgy éreztem már nem szeretem és nem kötődök hozzá. Fáj látni/tudni, hogy szenved miattam, és az hogy fáj neki, az nekem is fáj, akkor mégis szeretem még?

Szakítottunk, de a közös lakás miatt vannak még dolgok amik miatt néha beszélnünk kell. Vagyis szerintem nem kéne ennyit, de mindegy. Szóval ő nem akarja elfogadni és meg van róla győződve, hogy mi örökké kötődni fogunk egymáshoz, nem hiszi el, hogy én őt nem szeretem már. Mindig mikor beszélünk, (valami ürüggyel mindig felhív) annyira ismerem már a hangját, mindenét, hogy a hangszínéből tudom hogy épp tele van fájdalommal, vagy reménnyel, vagy milyen amikor örül. Tudom, hogy nagyon szenved, valamiért át tudom érezni szerintem teljesen amit érez és gyűlölöm magam, hogy fájdalmat okozok neki. Mondtam neki már párszor, hogy nem kéne beszélni, mert sose fogjuk tudni lezárni és egymás kicsinálását nyújtjuk csak el. Gondolkoztam, hogy letiltom mindenhol de nem akarom megtenni, mert nem akarok k,öcsög lenni, tudom, hogy mennyire fájna neki és én sem vagyok biztos benne, hogy kibírnám, hogy nem tudok róla semmit főleg, hogy tudom, hogy nagyon beteg és nem akarom magára hagyni teljesen. Viszont ha mindig szóbaállok vele, az is szemétség, mert mindig reménykedni fog, hogy visszakaphat. A józan ész azt mondja, hogy hagyjam, mert túl sok sz.arság volt, és úgysem tudnám elfelejteni, a végén már az is idegesített, hogy levegőt vesz kb. Menekültem szinte tőle, most mégis fáj nekem az, hogy neki fáj. Már többször akart találkozni is, én mindig mondtam, hogy nem. 2 napja már sírok is, és valami fura fájdalmat érzek, egy kicsit hiányzik is nekem, de nem nagyon hiszek benne, hogy működhet a dolog, mert én valamiért nem akartam már régóta, az utolsó 1 évünk a 4-ből már istentelenül sz.ar volt. Most valahogy kezdem elfelejteni azt a sok idegesítő tulajdonságát amiért elhagytam (meg az érzést, hogy nem is szeretem már) és csak a jó emlékek jutnak eszembe, tiszta őrület az egész. Ráadásul utálom magam, hogy nem tudtam neki soha visszaadni azt a sok szeretetet, meg törődést, amit ő adott nekem (sőt, sokszor nekem fullasztó volt a ragaszkodása). Nagyon tiszta szívű ember ő alapból, mindig ott volt mellettem a legnehezebb időkben is, dolgos, segítőkész, szóval, ha tudtam volna úgy szeretni, meg ragaszkodni hozzá, ahogy ő énhozzám, akkor nagyon boldogok is lehettünk volna akár.

Ez az ego lenne? Valahol olvastam, hogy szakítás után az agy megszépíti az emlékeket és sokan ezzel cseszik el, mennek vissza és folytatódik minden tovább onnan, ahol abbamaradt.

Honnét tudjam, hogy mi a helyes? Soha nem voltam híres arról, hogy egy érzelmi lény lennék. Nem akarom bántani meg hitegetni. Kicsit idegesít is ez amit most csinál, máskor meg sírok miatta. Mit csináljak most? 27/N