Mit kéne tennem ebben a helyzetben? (Hosszú)

Szóval.. A történetem a következő

19 éves srác vagyok, nem tartom magam egy túl vonzó egyénnek, inkább átlagosnak, sajnos egész eddigi életemben nem voltam túl szerencsés a lányoknál, nem tetszettem nekik + én sem vittem túlzásba a próbálkozást, ezért inkább úgy voltam vele, hogy hagyom az egészet a francba, viszont a szívem mélyén mindig is vágyam volt az, hogy szerelmes legyek és hogy együtt lehessek egy lánnyal, akit szeretek és viszont szeret.. Ez a dolog úgy lebegett előttem, mint amolyan "megváltás" azaz ha nekem lesz barátnőm / szerelmes leszek, akkor minden problémám megoldódik.. Namármost tavaly ősszel a facebookon megismertem egy lányt, akivel elkezdtünk beszélgetni és nagyon hamar megtaláltuk a közös hangot, volt hogy egész nap reggeltől estig beszélgettünk.. Igen hamar megkérdeztem, hogy lenne-e kedve találkozni, amire igent mondott, viszont a bökkenő az volt, hogy több mint 100Km választ el minket egymástól.. Ez engem nem érdekelt, találkoztunk többször is, majd a 3. találkozáskor úgy döntöttünk, hogy akkor mi "hivatalosan" is együtt vagyunk.. A dolog ment egy darabig, én nagyon megszerettem, megtettem érte mindent amit tudtam (ajándékok, anyagi segítség, gesztusok, amivel mindig éreztettem vele, hogy szeretem) és úgy voltam vele, hogy (mivel igen boldogtalan élete van) majd én boldoggá teszem (ez volt életem egyetlen célja) rajta ez látszik majd, szóval kifejezi hogy boldog vagy jó ez neki, ettől én még motiváltabb leszek és akkor minden rendben lesz.. A dolog azonban nem így alakult, ugyanis részéről sokszor nem kaptam meg azt a törődést és szeretetet amit én mutattam felé + a távolság és a 2 hetente / havonta történő találkozás is nagyon rossz volt, és sajnos nekem az önbizalmam nagyon nincs rendben és emiatt sokszor éreztem magam nagyon rosszul, ugyanis nem tudtam elhinni, hogy én elég jó vagyok neki.. Föleg azért, mert volt neki régen egy barátja, akivel olyan "idillikus" volt a kapcsolata (legalábbis amiket mesélt abból ezt vettem ki) és én sokszor azt éreztem, hogy a nyomába sem érek, hogy én csak amolyan pótlék vagyok, akivel jobb híján együtt van.. És ezzel nem tudtam mit kezdeni, nagyon ő sem, de ő amúgy sem foglalkozott az én lelkemmel úgy, mint én az övével, azaz ha nem mondtam, hogy mi baj van magamtól akkor nem tudta volna, mert ő nem kérdezte..

Amikor valami probléma volt, én ő mindig meghallgattam és megértően próbáltam hozzáállni a dologhoz és megoldást találni, tőle azonban ezt nem kaptam meg, ha én írtam le a bajaimat, akkor mindig csak kiakadt és csak én éreztem rosszul magamat miatta, mindig én agyaltam a dolgokon, nekem ez az egész látszólag sokkal fontosabb volt..

Aztán 2 hónapig bírtuk, igazából a távolság miatt mentünk szét, mert ez így nem kapcsolat, csak utólag belegondolva rájöttem ezekre a dolgokra, hogy ő miket tett vagy épp nem tett meg és rohadtul fáj, miközben én még mindig szeretem és hiányzik..

Most hogy vége, én egy lelki nyomorék lettem kb, a depresszió minden tünete megvan rajtam, úgy érzem, hogy emiatt az önbizalomhiány miatt én nem vagyok kompatibilis egy kapcsolatra, nem érdekel jóformán semmi és fogalmam sincs, hogy ebből hogyan kéne kilábalnom ha ki lehet egyáltalán..

Ha valaki gondolja, írhat privátot.. (Hihetetlen de ez nem minden)