Szakítottunk, mert beleszerettem. Mit csináljak, hogy túljussak rajta?

A fejlemények a másik kérdésem óta, ide is bemásolom, hogy kerek legyen a történet:

Szakítottunk, az én felvetésemre. Nem vagyok pótlék, fontos vagyok neki, szeret (első alkalommal mondja ki, amikor szakítunk, komolyan, nem hiszem el), de nem szerelmes belém, nem is volt, de kedves lány vagyok, jól érzi magát velem, satöbbi, ő nem feltétlenül akarja befejezni, várjunk egy hetet. (Mire, hátha kevesebbel is beérem?)

Nem akartam tovább hiába reménykedni. De az az igazság, hogy még egy kicsit mindig reménykedek, hátha. Pedig tudom, hogy nem leszek fontosabb számára. Nekem ő reggel az első, este az utolsó gondolatom. Megtennék érte bármit, ő az első. És borzasztóan fáj, hogy ő nem így érez. Egyre kevesebbet gondol majd rám, aztán jön valaki más, és végleg elfelejt.

De hogy tegyem túl magam rajta, amikor lényegében azért szakítottunk, mert most jutottam el oda, hogy annyira szeretem, hogy már fájt látni, hogy rajta ezt nem éreztem, és nem bírtam tovább ámítani magam?

És mégis, most annyira szeretném ámítani magam, csak még egy kicsit, hogy elhihessem, talán ő is úgy érez, mint én, és most küzd a szívem és a józan eszem, csak azt kérdezgetem, miért ne lenne elég kevesebb, csak, hogy vele lehessek. Tudom, nem vagyok normális, hogy erre gondolok, de annyira fáj. Mégis mit tegyek?

Kedves Négyes, igazad van, tudom jól, erre vágytam vele is, reménykedtem, hogy talán ott lehet benne, sőt, láttam is, és tudom, hogy az exével ott is volt, és annyira fáj, hogy "csak" ez hiányzik, mert egyébként tökéletes. Nem, nem tökéletes, de sikerült elfogadnom még azokat a hibáit is, amik a kapcsolatunk elején, amikor még nem szállt le a rózsaszín köd, szemet szúrtak. És ez, hogy nem vagyok pótlék... most már tudom, persze, hogy nem vagyok! Az elmúlt egy évben egy pillanatra sem sikerült pótolnom az exét.

Csak én egy nagyon zárkózott, bizalmatlan, kissé antiszociális lány vagyok, ebből a korábbi kapcsolataimban sok problémám volt. Épp ezért Vele próbáltam mindent jól csinálni, a szívemre hallgattam, most először, nem az eszemre. És csak jobban fáj az egész. És nem akarok visszasüllyedni abba a bizalmatlan, tüskés állapotba, ahonnan évek kellettek, hogy előmásszak. De most mégis úgy gondolom, hogy képtelen lennék ezt még egyszer végigcsinálni, hogy odaadjam valakinek a szívem, amikor csak egy könnyen hozzáférhető résre vágyott a lábam között.

Kedves Ötös! Megemlítettem ezt is, hogy én sokszor úgy éreztem, mintha csak egy állomás lennék. Nem mertem kényelmesen berendezkedni az életében, a barátaival tartottam a távolságot, nehogy kötődjek hozzájuk, mert, ha szakítunk, az ő barátai maradnak. (Egy komplett baráti kört és egy legjobb barátnak hitt lányt veszítettem el, mert egy korábbi exem "őket hozta" a kapcsolatba, és vitte is tovább magával. Ő, a jelenlegi exem - de nehéz így hívni -, azt mondta, ne érezzem így, nem csak állomás vagyok, nem úgy van az, hogy fél év múlva jön a következő. De akkor mégis hogy? Ugyanezt a szöveget elmondtam neki tegnap, amit te, de erre nem mondott semmit. Az ő exéről sem beszéltünk, csak hangsúlyozta, hogy nem vagyok pótlék, és ne is legyek soha senki pótléka.

Ma azon gondolkodtam, mennyit tudnék neki adni, ha elfojtanám az érzelmeimet, és úgy keresnénk ismét egymás társaságát. Képtelen lennék így lefeküdni vele. Ahhoz, hogy ez megtörténjen, ki kell nyitni az érzelmek zsilipjét, és csak többet ártanék magamnak. De kétlem, hogy ő szex nélkül is jó társaságnak tartana. Nem lenne értelme a társaságomat keresnie, és tekintve a szűkös szabadidejét, inkább fordítaná másra, mint az érzelmi válságban lévő exére, aki azt sem tudja, mit akar.

Nagyon hálás vagyok a válaszaitokért, könnyeket csaltatok a szemembe - bár, tudom, ez most nem nagy szó, mert ezt most nem nehéz elérni nálam, mióta elköszöntünk és hátat fordított, folyamatosan sírok.