Hogy lehet örökre elfojtani az érzelmeket?

Sajnos az én esetemben ez nem az a tipikus szakítás, mint a legtöbb embernél. 24 éves fiú vagyok, és sajnos érzelmesebb, mint a legtöbb ember általában viszont mindent megteszek annak érdekében, hogy ezt visszafojtsam és kiirtsam magamból, mert nálam az érzelmek csak fájdalmat okoznak. Sajnos az az ember vagyok, akire a hányattatott gyerekkor jellemző. A szüleim már születésemkor külön éltek. Nem váltak el, de állandó vitázás volt köztük. Engem pedig ide-oda hurcibáltak. (Egy évnél tovább nem voltam senki mellett sem huzamosabb ideig. Vagy szülő, rokon, ismerős vagy valamilyen idegen társaságában voltam.) Apám még kamaszkoromban magához vett. Gyakran terrorizált és rettegésben tartott, mert ő a fizikális megtorlás és a lelki terror híve volt. Gyűjtögető, emellett egoista és szociopata is. Az anyagi törődésen kívül semmi más jót nem kaptam tőle. A vele eltöltött idő alatt rengetegszer vágta a fejemhez hogy "mennyi pénzt kell rám költenie, hülye vagyok, nem értek semmihez, ő jobban tud nálam mindent és jobban is ért a dolgokhoz, csak azt tehetem amire utasít vagy ha nem, takarodjak el otthonról". A munkából hazahozott feszültséget és idegességet rajtam vezette le (pl. engem hibáztatott mindenért). Fizikálisan ritkán bántalmazott de folyamatosan terrorizált és igyekezett a befolyása alatt tartani. Közben állandóan a sajátos negatív világnézeteivel mosta az agyamat (az élet csak szívás és alig van benne öröm, a nőket utálni kell, az emberek mind aljasok és gonoszak kivétel nélkül). Ezek miatt a dolgok miatt állandóan depressziós voltam és elszigeteltem magamat a társadalomtól. Nem tudtam mi az hogy "szeretni" valakit, a "szeretet" szót pedig egyenesen gyűlöltem és a hideg futkosott a hátamon, ha kiejtették a jelenlétemben. Nem voltak barátaim, mert utáltam az embereket. Apám soviniszta nézetei és az ő rossz házassága miatt pedig a nőket is. Nem voltak céljaim, ambícióim, önbizalmam, és hiányoztak a pozitív érzelmek az életemből. Ebben az élethelyzetben találkoztam azzal a lánnyal, aki képes volt meglátni bennem a jót. Eleinte nagyon kemény dió voltam, de neki sikerült feltörnie a kemény héjat. Akkor szerettem valakit először életemben. Sok időt töltöttünk együtt, a rossz természetem miatt sokszor voltak bonyodalmak, de én mindent megtettem annak érdekében hogy kijavítsam a hibáimat és hogy a barátnőm kedvében járjak, bármiről is legyen szó. Az utolsó időszakban szinte már csak kihasznált és szolgaként bánt velem. Ennek ellenére és ennek tudatában én mindig mellette voltam, mert rajta kívül nem volt más, akit szeretni tudok és aki fontos lehet az életben. Sajnos ő mégis úgy döntött hogy elhagy (vagy talált valakit, vagy szimplán megunt). Azóta szinte csak egy zombi vagyok. Minden célom elveszett, melankolikus vagyok és hogy ezt el tudjam viselni, állandóan iszok. Én nem akarok mást, mint kiirtani az érzelmeket az életemből, hogy ne tegyenek tönkre.