Karácsony előtti szakítás?

A barátom 23 éves, én 22 éves vagyok, 2éve voltunk együtt. Néhányszor már szakítottam vele, de mindig nagyon-nagyon, eszméletlenül hiányzott és nem bírtam ki nélküle és Ő is kiakart mindig békülni! A problémám az volt mindig is, hogy nagyon önző volt, rám alig gondolt. Rávettem, hogy a suli miatt költözzünk össze és nagy nehezen rávettem, hogy dolgozzunk is mellette. Soha nem mentünk sehova szinte, mert Ő nem szeret sétálni se. A haverjaival kiment, mert velük "nem unalmas". Kórházban is otthagyott.... nem tudtam lejtőn gyorsan menni a tüdőm miatt, akkor is otthagyott... csinált elég szép dolgokat. "Viccből" adott egy kis pofont nekem és elkezdett röhögni. A derekamat miatta nagyon beütöttem és csak röhögött rajta... és még egyéb dolgok... emellett nagyon rosszul esett az, hogy nem tervezett velem semmit, Ő azt mondta azért, mert tökre fölöslegesnek tartja, bármikor bármi közbejöhet. Én nem is azért terveztem, hogy tuti legyen, de olyan jó volt, hogy azért még is Vele terveztem az életem és jó volt elmondani, mert boldoggá tett már maga a gondolat is, hogy együtt élünk majd. 2 év után megemlítettem neki, hogy menjünk át levelezőre (mert úgy tudnánk dolgozni, mert csúszunk is) és költözzünk össze. Azt mondta, hogy Ő még erre nem áll készen. De könyörgöm, így is nagyjából már összeköltöztünk, tudom, az komolyabb szisztéma, de azért már kicsit emiatt megtapasztaltuk, hogy milyen lehet. Mindig küzdenem kellett azért, hogy csináljunk már programokat és állandóan küzdenem kellett a szüleivel is. Ők annyira nem szeretnek engem, mert hazudozott rólam a barátom nővére. A barátom pedig nem állt ki értem szinte soha... Mindig rohant haza, merthogy ott "nyugodtabbak a körülmények"... fogytam 15 kilót! Azért is akartam különköltözni, hogy ne szóljanak már bele annyi mindenbe az életünkbe! 2 év alatt odáig jutottam, hogy a kórházat járom, mert minden betegség kijön rajtam már... Szakítottam vele, mert nem bírtam tovább ezt és az, hogy nyáron nem akar velem összeköltözni, megint csak 2 napokra látnám hetente, holott már annyira örültem, hogy már így összeboronálódtunk. Néha tud nagyon segítőkész lenni és mostanság kiáll mellettem az anyukájáékkal szemben, de csak azért, mert balhéztam emiatt... Szokott kedveskedni, venni nekem csokit, chipset, néha meghív pizzára, de én is szoktam neki venni finomságokat, főzök, sütök rá, amit csak akar, tanulás, munka mellett is. Ma nagyon kiakadtam, ugyanis azt vágta a fejemhez, hogy nem akarja elmondani a szüleinek, ha ráerőszakolnám a költözést, mondván, ez amúgy is nyűg... És most is nagyon hiányzik :( És az ajándékot is megvettük neki a családdal, úgy volt, hogy a szentestét itt tölti velünk és együtt ünneplünk majd és ez most romba dőlt :( Tényleg ennyire nagy dolog lenne az összeköltözés, holott már valamilyen szintem most is össze vagyunk? Tényleg én lennék a hibás? :( Úgy érzem, hogy kolonc a nyakamon, mert én haladnék az életben, de Ő mindig gátló tényező volt! És hazudozott is nekem sokszor, hitegetett. Én ha lediplomázok, szeretnék elköltözni Pestre, lenne munkám is, én már elképzeltem, hogy miket szeretnék és azokat megszeretném valósítani, szerencsére eddig is nagyjából sikerültek, mert kifulladásig tudok küzdeni :) De nem tudom most mit csináljak... Azt mondta, hogy Ő még ekkora elköteleződésre nem áll készen és fáj neki, hogy nem várok rá! Én is vártam mindig arra, hogy ne legyen önző, adjon magától, elvigyen sétálni, elmenjünk programozni, még sem kaptam meg, csak a 4 falat, meg a verekedős haverjait néha... Belefáradtam, hogy mindig csak én vágyok a közelségére, vissza pedig alig kapom valamit :(

Neki vagy nekem van igazam? :( Pont Karácsony előtt történik, amikor mindennek jó kellene lennie és szeretni egymást, örömet okozni egymásnak :(