Miért sír, könyörög az ember automatikusan, ha szakítanak vele? Tényleg, mit várunk ilyenkor, hogy azt mondja a másik, hogy oké, mégse? Hiszen akkor el se kezdte volna a mondókáját.

Miért vagyunk hajlamosak arra, hogy csak utólag tudjuk értékelni azt, amink van?

Hajlamosak vagyunk mindent adottnak venni (pénz, státusz, emberek, egészség), pedig tudjuk nagyon jól, hogy az élet (vagy a saját rossz döntéseink miatt) bármelyiket elveszíthetjük.

Szerintem azért sírnak, mert ez része a természetünknek.

Ilyenkor hajlamos az ember pánikba esni főleg, ha váratlanul érte a dolog. Voltam már olyan helyzetben, hogy szinte lelkiismeret furdalás nélkül nêztem az exemet, ahogy sír. Akkor már mondogattam egy ideje, hogy nem lesz jó.

Aztán egy másik exem megcsalt, én könyörögtem neki, ezt fapofával végignézte. Majd hónapokkal később ő könyörgött nekem, igazából rosszul esett, de nem bántam meg, hogy így alakult.

Az ember ilyenkor megijed, hogy egyedül marad, bizonytalanná válik a jövő, nehezen tisztul meg a köd. Szerintem valamilyen szinten normális ez a pánik érzet, az emberek többsége nem tudja magába fojtani, ezért tör elő a sírás és a könyörgés akkor is, ha a lelkük mélyén tudják, hogy a szakítás a jó döntés.

Ez kb mint a gyászhír mikor kozlik meghalt ez vagy az.

Sirsz meg minden de nem azt várod hogy azt mondják mégse.

Hanem csak rosszul érint, fájdalmas.

"Miért sír, könyörög az ember automatikusan, ha szakítanak vele?"

Na miért, na miért: mert ő nem akar szakítani, neki fontos a kapcsolat, és természetesen megpróbálja.

"Tényleg, mit várunk ilyenkor, hogy azt mondja a másik, hogy oké, mégse?"

Mondjuk például, hogy hátha nem volt teljesen átgondolt a szakításra vonatkozó kijelentés. Az ember, főleg felfokozott érzelmi állapotban, hajlamos olyanokat mondani, amit nem feltétlen kell annyira komolyan venni, és akár utólag maga is visszaszívná.

Meglepődik, szomorú, fáj neki. Próbálja felfogni, amit mondtál. Érzelmei vannak. Miért ne sírhatna?

A könyörgés az már más, persze.

Remélem, azért nem voltál nagyon bunkó :) Hú, én de utáltam a könyörgést, volt részem benne...