Én vagyok "bántalmazó" de mégis ő a rosszabb? A legtöbb 35 alatti nő hasonló?

Rengeteg gyerekkori traumám van, ami még kiegészült azzal, hogy fiatal felnőttként a nők a külsőm és a "menőség" és pénz hiánya miatt vagy ignoráltak vagy pedig megaláztak, kihasználtak.

Végre lett egy barátnőm aki ráadásul gyönyörű, elfogadott engem. Csak épp az a baj, hogy nagyon rossz volt az időzítés. Életem legrosszabb szakaszában jöttünk össze. Egyszerre 3 helyről is kaptam a stresszt. Egyrészt a munkahelyemről, másrészt édesapám súlyos beteg lett, anyám alkoholista szóval apám ápolása és a vállalkozásunk menedzselése is rám maradt teljesen (munka mellett), valamint az egyik exem is szétszívatott.

Az idegrendszerem csúcsra volt járatva végig szóval a legrosszabb formámat hoztam sajnos. Ez pedig a barátnőmön is csattant. Sokszor voltam vele türelmetlen, néha kiabáltam, de a tisztább pillanataimban bocsánatot kértem és elmondtam mennyire kivagyok és könyörögtem hogy legyen velem kicsit toleránsabb. Nem lett toleránsabb, sőt, egyre kevésbé lett az. Végül már esküszöm ő generált veszekedéseket, miközben vigyorgott és amikor kértem hogy tartsa szem előtt hogy mennyire rosszul vagyok és milyen élethelyzetem van akkor kibukott belőle, hogy "nem érdekel"... Gyorsan hozzátette hogy úgy érti hogy nem érdekli hogy nem jogosít fel engem csúnya viselkedésre de már mindegy volt, kimondta. Erre sajnos én is hirtelen felindulásból megpofoztam. Azóta mindenhol és mindenki előtt lejárat, kiteregette az életem, a nőknél való sikertelenségem, szerencsétlenkedésem, óva int mindenkit tőlem és mindenkitől akinek enyémekhez hasonló lelki problémái vannak. Kisvárosban élünk és nagyon sok a közös ismerős szóval ki tud hatni az életemre teljesen.

Igazságtalannak érzem ugyanis nem vagyok nárcisztikus, nem vagyok kontrolláló és nem vagyok bántalmazó. Nem érzem úgy hogy felette álltam volna és nem tartom rendben lévőnek a viselkedésem ahogy sok szintén kiabálós verekedős helyes pasi teszi, aki azért viselkedik így mert tudja hogy bármikor jut másik barátnő.

Nekem csak egy kis kitartás és régi hagyományos "jóban-rosszban" hozzáállás kellett volna. Amint helyreállt volna kicsit az életem, örökre megháláltam volna hogy kitartott mellettem. De úgy veszem észre, hogy a fiatal nők már képtelenek ilyesfajta állandóságra, nagyon maximum az ha lemennek kutyába olyannak akinek a külsejére felizgulnak de az sem a valódi kitartás és állandóság, nincs benne sok lelki érték. A szakítás óta 2 másik emberrel le is feküdt. Én pedig sírok, gyomoridegem van, szenvedek. Mégis az az általános igazság hogy én vagyok beteg, agresszív, bántalmazó, kapcsolatra alkalmatlan.

Más férfiakat is ismerek akik hasonlókon mentek át. Vagy például olyanon hogy egyetlen egyszeri botlásként, részegen félrelépett, és onnantól ő a rossz de közben a felesége szétszakította a családot, ellene neveli a gyerekét, anyagilag kisemmizte és mások előtt úgy beszél vele mint ahogy egy utolsó büdös szolgával sem szokás.

Ezek után fenntartásaim vannak bármilyen olyan történettel ahol elvileg a férfi a szemét. Pláne ha egy visszafogott, átlagos férfiról van szó.

Jól látom valamelyest a dolgokat?