Miért csak szakítás után változtatnak az emberek?

Megfigyeltem, saját tapasztalat és másoké is. Anna folyamatosan elmondja Bélának, hogy változtasson, mert zavarja őt ez és az, bántja vele. Béla nem hajlandó változtatni. Lehet, hogy mondja, hogy oké, de úgysem lesz belőle semmi. Anna egyik nap szakít. Béla nem érti, hiszen jó volt a kapcsolatuk. Majd egy kis idő elteltével kiderül, hogy már nem csinálja azt, ami Annát zavarta. Pedig már nincs kiért megváltozni, akkor miért pont most jutott el idáig?

Saját példa, exemet sokáig próbáltam változásra bírni több dologban. Például én akkoriban szerettem néha bulizni járni, ő ezt nem támogatta, az egy dolog, hogy nem jött velem, de sokat bántott miatta, azt mondta, azért nem jön, mert gyűlöli a szórakozóhelyeket. Játszani viszont imádott a gépén, annyira, hogy egy idő után nem töltöttünk együtt minőségi időt. Ha találkozni akartam, át kellett mennem hozzá, és nézni ki a fejemből, amíg ő játszik. Az anyja eléggé rátelepedett, na meg ha én is ott voltam, akkor ránk, eléggé anyuci pici fia volt. Szóltam neki többször is, hogy beszéljen vele, mert nagyon nem oké, amit csinál, pl ránk nyit (igen, aközben is), mindig jelentkezni kell x időnként, ha elmegy valahova, stb. Nem szólt. Szakításig jó volt neki így. Na de utána: hétfői nap szakítottunk, ő szombaton már ment is bulizni, majd azt a nyarat végig bulizta. Azt mondta, már nem kockul egyáltalán. Az anyjával leült megbeszélni ezeket a dolgokat. Sőt, még el is akart költözni, próbálta a haverjait befűzni közös albiba, ai nem jött össze, de azt mondta, csak aludni jár haza és mindig valamelyik haverjánál van. Velem meg sehova nem ment ugyebár. Csak azt nem értem, hogy miért pont most, hiszen én már ezeket nem tapasztalom (csak azért tudom, mert ő mondta el), már nem vagyok a barátnője, úgyhogy most pont szingliként csinálhat akármit, amit akar.