Nek tek hogy esne, ha az exetek csak a szakítás után változtatna az életén jobb irányba?

Az exek attól exek, hogy a múltunkhoz tartoznak. Nyilván nem felejtjük el őket, hiszen egykor az életünk részei voltak, de egy szakítás okkal történik, így sosem nézelődtem visszafelé, hogy szakítás után mit csinált az exem, mert az már nem rám tartozott, inkább a saját dolgaimra koncentráltam.

Teljesen feleslegesen túráztatod magad, éli a világát, csajozik, melletted valamiért nem akart változtatni, mert jó volt úgy, most változtat, éli világát. Te is tedd ezt és ne visszafelé nézelődj, hiszen bármi oka is van ennek a nagy változásnak, a te szempontodból már semmi jelentősége!

Ez nagyon fájó... én olyan párkapcsolatban voltam, ahol a kedvességért, figyelemért, empátiáért és azért könyörögtem, hogy szimplán csak hallgasson meg. (Ezzel a fejemmel már tudja ki könyörögne megint a minimumért, de akkoriban még nagyon naiv voltam ilyen téren) Amit kaptam, nem tettem ki mutatóba, az is biztos. Általában ha bajom volt, azzal csak felidegesítettem, 0 empátiával, "ok, aha, és akkor mi lesz? Aha, ja, hát én erre nem tudok mit mondani, ezzel nem tudok mit csinálni, most mit vársz, minek kell felidegesíteni, nőjél már fel (ennek még később lesz jelentősége), mert senki nem oldja meg helyetted a problémáidat, van neked anyád, apád, testvéred, a hülye kis barátnőid, minek engem traktálsz ezzel a sok hülyeséggel, nem foglak a hátamon cipelni, ne legyél életképtelen, erősödj meg magadtól, ne azzal könnyíts magadon, hogy rám zúdítod ami bánt" közben semmi mást nem akartam, csak hogy meghallgatáson, és tanácsot adjon, mert akkoriban úgy gondoltam, ő a bizalmasom. Ő persze a legapróbb munkahelyi sz*rjait elsorolta, én meg hallgattam örömmel mint a hülye, mert én hozzám tényleg bármivel fordulhatott. Na és aztán.....

Eltűnt egy napra. Se telefon, se semmire nem reagált, szükségem lett volna rá, de nagyon. Én hülye, még ideges voltam mi van vele, baj van? Máskor azért megírja, ha nem is ér rá. Egész nap vártam, mert szükségem volt rá. Aztán este felbukkant, kaptam egy üzenetet hogy a szegény legjobb barátnője érzelmi válságot él át, és hogy ápolni kell lelkileg, mert még nem akar felnőni (26évesek voltak akkoriban, én 22), de lassan muszáj, elszökött, mert nem akart lediplomázni jogászként, mert jön a nehéz élet, ő meg utána ment és vele volt, lelkiztek.....

Na akkor. Akkor úgy leesett hogy egy ostoba birka nő vagyok, hogy én könyörgöm a minimumért, és azért hogy bánjanak velem jól, míg más nem kéri tőle, és nem tesz meg érte semmit, neki ő mégis megteszi, amire én vágytam, egy kis empátia, törődés, biztatás. Kitört belőlem a zokogás, bőgtem mint az ovis, és ott meg fogadtam, hogy senkit nem akarok soha többé megváltoztatni, mert egy férfi sem változik meg attól ha kedves vagy vele, ha meghallgatod, ha megértő vagy, ha megteszed neki akármit kér, ha szereted, akkor változik meg ha magától akar és ha szerelmes. Itt irányomba egyik se volt, na azóta az én bőröm is vastagodott, és könnyedén mondok én is viszlátot, de az legalább úgy fájt mint egy késszúrás, most is megkönnyezem. Soha nem kérek semmit többé férfitól.