Volt már, hogy régóta érlelődött benned a szakítás? Mennyire volt így nehéz túllépned?

Egy ideje már majdnem minden találkozásunk vitába fordult, totál rosszkedvűen mentem haza tőle, de amikor nem vitatkoztunk semmin, akkor végül is jó volt, szóval akármikor felmerült bennem, hogy szakítanék, eszembe jutottak ezek a jó pillanatok, így odáztam, gondolván, hogy csak hullámvölgyben vagyunk. Egy több, mint egy éve tartó állandósult hullámvölgyben :D

Egy házibuliban találkoztam valakivel, aki mellett hosszú idő óta először igazán felszabadultnak, önmagamnak éreztem magam. Nem történt semmi, csak beszélgettünk, hülyültünk, de én akkor szembesültem vele, hogy bakker így elvesztegetem az életemet a pasim mellett. Másnap szakítottam vele. Nem mondom, hogy nem volt nehéz vagy szomorú, de igazából megkönnyebbültem utána. Mondjuk a srác is megkönnyítette a lezárást, folyamatosan visszajárt a nyakamra, az ajtóm előtt várt és nem lehetett lerázni, én balga meg próbáltam könnyíteni neki a szakítást és mindig meghallgattam, beszéltem vele, stb, de ez igen hamar kezdett már az agyamra menni. Így elég könnyen túltettem magam rajta.

Párom kezdett úgy viselkedni mintha szexkapcsolatban lennénk, sokszor veszekedett is a semmiből, de szavakkal mindig győzködött, hogy komoly kapcsolat, eljegyzés lesz. De akkor is allandóan veszekedett, hidegült.

Teljesem más voltak a szavak és tettek.

Tehetetlen voltam a hidegülései ellen és veszekedéseivel szemben. Hiába próbáltam bármit, nem jelentett semmit.

Aztán gondoltam kivárom, ebből mi lesz.

Szakítást ptovokált és szépen gondoskodott arról is, ha szakitunk, hogy utána se béküljünk ki.olyan szintekig elment.

Mai napig sem tudom az okát csak feltételezéseim vannak, nem e csalhatott talán. De semmilyen gyanú vagy bizonyíték nincs ma sem erre.

Túl lépni azért nehéz csak mert a többi férfi hozzá képest rondább, bénább, nem nyomulnak érzelmileg, nincs aki a helyébe tudna lépni, vagy olyan akit szeretnék magam mellé, így egyedül kell vergődnöm unalomban kiüresedés érzéssel. Mikor munka alatt nem hív nem ir senki, ahogy ő mindig, munka után nem vár haza senki ahogy ő várt; őszintén, haza sincs kedvem menni az üres lakásba. Nem tudom mikor múlik ez el.

Nagyon sokat bántott, szóban és fizikailag is, de már túl rég együtt voltunk ahhoz, hogy könnyen ki tudjak lépni a kapcsolatból, nagyon féltem teljesen új életet kezdeni, ezért sokáig maradtam a megszokott rosszban.

Aztán, egyszer egy reggel úgy ébredtem, hogy feltettem magamnak a kérdést, hogy ha élek még kb. 40-50 évet, biztosan így akarom-e leélni az életem? Nyilván ez sem hozott azonnali döntést, de innentől már tudtam, hogy véget fogok vetni a kapcsolatnak. A költözés napja borzasztó nehéz volt, főleg, mert ő foggal-körömmel ragaszkodott hozzám és a könyörgéstől az agresszióig mindent elővett. De pont ez adott újabb és újabb lendületet, hogy 12 év után végleg lezárjam.

Ennek már jó pár éve, de ha visszagondolok, minimum 5 évvel előbb meg kellett volna tennem.