Miért nem lehet normálisan szakítani?

Szakítás elfogadása annak, hogy egy párkapcsolat véget ér és nem úgy ahogy azt korábban eltervezték. Ezt lehet kudarcként megélni, lehet felelősöket keresni és lehet okulni belőle.

Nekem kb 20 párkapcsolatom volt életemben, ebből 5 volt 1 évnél hosszabb. A rövidebb kapcsolatok nagyon intenzívek voltak, hevesek, gyakran összeveszéssel szakítottunk. Az első szakítások segítettek jobban megismerni önmagam és az igényeimet, a tapasztalat nagyon sokat számít párválasztás során.

Volt olyan szakításom ami megcsalás miatt ért véget, ott nem volt lezárás, nem akartam többet beszélni az exemmel, azóta sem beszéltem vele egy szót sem. Volt olyan est, hogy a párom karácsony után közölte hogy másba szerelmes és fogadjam el, ott békességben elbúcsúztunk egymástól. A sárdobálás akkor jellemző egy szakításra, ha a felekben van sértettség, ha azt feltételezik a másikról hogy szándékosan ártani akartak nekik és emiatt támadólag lépnek fel. Van aki azért támad mert a saját dolgairól akarja elterelni a figyelmet és másik embert hibáztatja a saját stiklijeiért.

A normális szakítás ott kezdődik, hogy elbúcsúznak egymástól a felek, nem keresik utána egymást, nem akarnak levezetést csinálni, elválnak útjaik. Nem azzal van elfoglalva hogy a másik fél hogy érez, arra alkalma lett volna akkor, amíg egy párt alkottak.

Sokan azt mondják a szakítás után, hogy elvesztegettem x évet az életemből Rád amit senki nem adhat vissza és emiatt dühös az exére, de ezt nem lehet így felfogni és a másik nyakába varrni, mert a döntés mindig 2 emberen múlik, van választási lehetősége.