Mivel tudnám még segíteni az elengedés folyamatát?

Először is köszi, ha bárki is végigolvassa. Ha nem, az sem baj, csak jól fog esni kiadni magamból.

Tavaly novemberben szakítottam az exemmel 8 év után. Nekem az első kapcsolatom volt. Sajnos képtelen voltam ezt meglépni, mert bizalmatlan voltam már irányába, sajnos joggal. Sok rossz dolgot követett el a kapcsolat utolsó szakaszában (nem ellenem), de joggal ingatta meg a bizalmam. Rájöttem,hogy egy megrögzött hazudozó... A pont az I-re az volt, hogy a bizalmatlanságom és a megérzésem nem csalt, egy új kolléga került akkortájt nála képbe. Elvileg akkor még nem történt közöttük semmi, "csak" találkoztak.. Elküldtem, elment.

Nagyon csúnyán váltunk el, mindenért engem okolt. Olyan dolgokat is vágott a fejemhez, amiknek nem is volt valóságalapjuk. (miattam nem csinálta ezt meg azt, miattam nem ment ide meg oda, állandóan balhéztam, stb-stb).

Amit nem éreztem jogosnak, mivel nem miattam nem járt nélkülem sehova, hanem a korlátozások miatt az az 1-2 dolog, ami érdekelte, nem volt elérhető. A másikfele, hogy nem is voltak barátai, igazából rajtam kívül nem szerette senki. De azért mindezt rám fogta.. Na mindegy.

Szóval elment és természetesen még azon a héten összejött azzal, aki miatt elküldtem.

Törlés, tiltás, minden megtörtént, nyugalmat akartam.

De eltelt néhány hét és csak fel-fel bukkant időszakosan.

Persze mindezt ártalmatlan érdeklődésekbe burkolva eleinte, majd jöttek a szaftosabb dolgok + provokációk,hogy nekem biztos van már valakim, stb.

Azt tudni kell, hogy ez már nem az első szakításunk volt, de mindig visszakönyörögte magát.

Nem akarok látatlanban diagnosztizálni, de rákerestem a jellemvonásaira és a kapcsolatunkat jellemző dolgokra és minden jel arra utal, hogy a nárcisztizmus igen magas skáláján mozog, de talán személyiségzavaros is. Amit nem is csodálnék a gyerekkora alapján. Igazából, a fizikai bántalmazáson kívül minden igaz rá.. A hazudozás, a játszmák, a kezdetleges idealizálás, tenyéren hordozás, majd az érzelmi zsarolások, bántások.

Sajnos ezt csak utólag ismertem fel. Azt hittem, minden kapcsolatban normális, hogy vannak hullámvölgyek.. Ő meg a végén mindig jött, mint egy hősszerelmes, csak hát előtte rövidebb - hosszabb ideig én voltam az utolsó sz@r esetlegesen. De naivan mindig azzal hitegettem magam, hogy amíg szeretet van, addig legyőzünk mindent és kibírjuk. Én úgy gondoltam, hogy ennyi év után megéri dolgozni a kapcsolatért.

A végére már teljesen elhagytam önmagam... És mire elment, nem maradt a régi, vidám, erős önmagamból semmi. :(

Nekem is nehéz gyerekkorom volt, amit nem szeretnék részletezni. De soha senki nem kapcsolódott hozzám, soha senki nem szeretett, csak ő. Vagyis biztos, hogy úgy - ahogy a családom is szeret, de egyszerűen nem alakult ki velük olyan kötődésem. Soha nem mondták, hogy szeretnek, nem dicsértek meg, nem voltak rám büszkék, pedig a tanulmányaimban és a sportban is kiemelkedő voltam. De ha egy 3-ast,vagy 4-est vittem haza, már én voltam a lusta, rossz gyerek. De a gyerekkorom ennél sokkal cifrább, sajnos nagyon sok mindent megéltem és láttam, az éhezéstől kezdve mindenfélét..

Aztán jött Ő és azt hittem, ebben talán szerencsés lehetek és megtalált elsőre életem párja.

De nem így lett ugyebár..

Eltelt már a szakítás óta több, mint fél év, de még mindig annyira fáj.

Sok programot szervezek munka után, tűztem ki rövid és hosszútávú célokat is, amiket most egyedül meg tudok valósítani. Viszont még mindig azt érzem a sok rossz ellenére, hogy hiányzik. Így ritkán ránézek a profiljára, hogy lássam, mi van vele. Tudom, hogy nem kéne, de ennyi idő után egyszerűen nem tudok rá úgy tekinteni, hogy nem létezik. Örülök, hogy hónapok óta azt meg tudom állni, hogy nem keresem és nem oldom fel a tiltását. Már ez is nagy szó, mert ilyen hosszú idő még nem telt el kommunikáció nélkül kettőnk között.

Na de akikor ránézek a profiljára,akkor mindig szomorú leszek, mert látom, hogy még mindig együtt vannak. Tudom, hogy rosszindulatú vagyok de én azt hittem és reméltem, hogy egy hazugságokra épített kapcsolat nem fog 1-2 hónapnál tovább tartani, de úgy tűnik, hogy mégis..

És emiatt rosszul érzem magam, talán irigy is vagyok, hogy ő azóta is éli "boldogan" a mindennapjait, van párja, engem meg itt hagyott és végeredményében a barátaim ide vagy oda, de egyedül szedegettem/szedegetem össze magam.

Nem is vágyom igazából másra, egyenesen rosszul vagyok a gondolattól, hogy bárkit is beengedjek most az életembe, felrúgjam az új rutinomat. Az intimitásról nem is beszélek, nincs előttem a kép, hogy bárki más hozzám érjen.

Az meg csak a bónusz, hogy el sem tudom képzelni igazából az életutamra visszatekintve, hogy bárki os őszintén szeressen, vagy akár csak tetszek valakinek.

Sosem voltam olyan "kapós", pedig szerintem nem vagyok a helyzethez képest sem túl zárkózott, sem lecsúszott és csúnyának sem tartom magam. Valahogy mégsem érzem azt, hogy megfoghatnék valakit, hisz előtte sem fordult ez elő.

Tudom, hogy az én fejem és lelkivilágom sincs rendben, de igyekszem dolgozni magamon. Mint mondtam, tűztem ki célokat, amiknek az elérése már folyamatban is van, eredményeket is hoztak már, úgyhogy ennek kicsit örülök. Szóval van, ami motivál, viszont 1x én is szeretnék egy normális párt, egy normális kapcsolatot és egy normális családot. De abszolút nem látom ezt a képet. És nem is tudok úgy a jövőre gondolni, hogy az exem nincs benne valamilyen formában.

És nem tudom, hogy kit tudnék kezdeni ezekkel a gondolataimmal, de már nagyon unom őket. :( még mindig szinte egész nap rá gondolok és ez nagyon rossz.

Nem tudom, hogy mit tudnék még tenni, azon kívül, hogy türelmesen várok. Azt nem mondhatom, hogy nem foglalom el magam, mert de. De mégis egész nap ott van.. :(

Valaki tud esetleg okosat mondani?