Hagyjam elmenni?

Még nem sikerült elengednem, hiszen viszonylag friss a szakítás. Nagyon hullámzó, amit mostanában megélek. Néha dühöt érzek, amiért ennyire tojt a fejemre (persze ha neki kellett valami, követelőzővé vált). Néha rám törnek a régi, szép emlékek, és volt olyan nap, amikor lelki erő kellett hozzá, hogy ne keressem fel újra. Legszívesebben a karjaiba ugrottam volna, de az eszemre hallgattam, és nem írtam neki.

A szakítás előtt is fogadkozott, hogy ő megváltozik, meg minden, illetve én voltam neki a rossz ember, amiért rögtön akarok mindent. A változáshoz ugye idő kell, ebben igaza van. Csak neki több, mint 5 éve volt rá. Oké, az első 1-1,5 év tisztán a mézes hetek voltak nálunk, de utána már elkezdtünk beszélgetni erről is, szóval nem mondhatja, hogy nem szóltam. Az más kérdés, hogy amíg szépen mondtam, képtelen volt komolyan venni. Ha már elfogyott a türelmem, akkor pár héten keresztül tepert, de szerintem biztos volt benne, hogy úgyis megbocsátok. Nagyon sokáig meg is bocsátottam, csak a boldog időszakok egyre rövidebbé váltak... A szakítás meglepte.

Logikusan átgondolva akkor sem változott volna semmi, ha ezt a sokadik esélyt is megkapta volna tőlem.

Anyukád egyébként nagyon türelmes lehet, ha csak ennyit mond. Az enyém is igyekezett elfogadni a kapcsolatomat, de abba nem volna bele, hogy egy háztartásban kelljen élnie az exemmel. Meg is értem így utólag. Mondjuk mondom, itt nem csak a jövőkép hiánya és a nemtörődömség volt a baj, hanem a követelőzés is. Ugyanis ha én nem tettem szét a lábaimat akkor, amikor ő akarta, patáliát csapott. (Mondjuk ezt anyám nyilván nem tudja, de sajnos ilyen is volt.)

Még így ismeretlenül is azt mondom, kedves Kérdező, hogy jobbat érdemelsz. Ne érd be ennyivel.

Nagyon szépen köszönöm! Itt is rendszeres volt, hogy "ő MeGvÁLtOzIk", sőt, el is ismerte a hibáit. Azt gondoltam, hogy itt egy úriember kiváló önismerettel, aki felelősséget vállal! Sajnos tévedtem. Valószínűleg azért mondta ezt, mert tudta, hogy nagyra értékelem a felelősségteljes embert, és el tudott hallgattatni. 2-3 hét múlva persze a fejemhez vágta, hogy nagyon az elvárásai, és felé mindenki csak elvárásokat támaszt. Én is, meg az anyja is. Óriási elvárás volt, hogy fejezze be 8 év után a BSc-t, amit MAGÁTÓL kezdett el, nem nyomásra, valamint ne csak az ágyban fetrengés legyen a közös programunk.

A kapcsolat előrehaladtával amúgy kimutatta a foga fehérjét. Onnantól már nem is ígérgetett, hanem minden vitában visszavágott, hogy miért vagyok én a rossz, és én mit mondtam pl. 2-3 évvel ezelőtt, AMIKOR pontosan ugyanez volt a vita tárgya. A végére már el is felejtettem az álláspontomat, és magamat hibáztattam... Nem érte meg.

A sors fintora, hogy pont Valentin napkor mondtam ki hivatalosan, a vita végén. Már decemberben is szakítani akartam, de akkor megenyhültem, viszont többé nem tudtam neki hinni, nem tudtam bízni abban, hogy komolyan gondolja, amit ígér. Márpedig egy kapcsolat akkor működik, ha él mindkét félben a remény, és nem csak az üres szavak meg a hitegetések maradnak. Sokáig nem is találkoztunk, de Messengeren leírta, hogy innentől én fogok alkalmazkodni hozzá, illetve küzdenem kell érte, különben befejezzük... Na, egy ilyen fenyegetésre mondtam ki végül a szakítást, amin előtte nagyon sokat rágódtam. Szerintem megleptem, mert utána próbálta mondogatni, hogy ezért még nem kell szakítani, és felejtsük el, amit mondott.

Már nem keres. Sokszor gondolok rá, még annak ellenére is hiányzik, hogy így viselkedett velem. Öt év hosszú idő, és én őszintén szerettem őt, de sajnos csalódnom kellett. Be kellett látnom, hogy nincs közös jövőnk, és a csúnya megnyilvánulások is egyre gyakrabban megjelentek. Novemberben buktam egy forgalmi vizsgát, amit azonnal meg is írtam neki, mert vártam is egy kis együttérzést, vigasztalást. Erre jött azzal, hogy hagyjam békén ezzel, mert biztosan direkt buktam meg. (?) Később bocsánatot kért, az oké, de sajnos nem magától tette, hanem amikor jeleztem neki, hogy haragszom, hiszen ilyet egészen egyszerűen nem mondunk annak, akit elvileg szeretünk.