Normális, amit érzek, vagy csak én vagyok ilyen gyenge? Mikor érdemes elgondolkodni pszichológuson?(hosszú lesz)

Sziasztok.

Elég hosszú lesz, de muszáj kiadnom minden gondolatom..

Tavasz végén/nyár elején szakított velem a párom, az az exem. :( egyik napról a másikra..

Nem mondanám, hogy nem voltak előjelei, de nem gondoltam volna sosem, hogy mi egyszer eljutunk idáig, azt hittem, csak egy mélypont és majd megoldjuk ezt is.

Voltak problémák az évek során, de hol nincsenek.

Rengeteg mindent megéltünk együtt, mellette váltam azzá, aki vagyok. Mindent együtt csináltunk, miatta/mellette alakultak ki a hobbijaim, stb.

Nekem ő volt az életem. (első kapcsolatról van szó és már a 8.évben jártunk)

Az exemnek sok egyéni problémája is van, ami a szakítás óta csak felerősödött, nem ismerek rá.

Sajnos még elég sokáig beszéltünk, de személyes kontakt hónapok óta nem volt.

Tudom, hogy könnyebb lenne nekem is, ha megszakítanék vele minden kapcsolatot, de egyszerűen nem megy... Még mindig várom, hogy hátha rendbe jön, hátha rájön, hogy rossz és elhamarkodott döntést hozott.

Abban reménykedem, hogy ő is ugyanúgy örlődik az esze és a szíve harcában, mint én.

Mert én is sok mindent próbáltam már.

Szakítás utáni első hónapban semmi éltekedvem nem volt, nem mentem kb sehova, csak munkába, meg haza.

Azóta ez javult, élem az életem. Újra űzöm a hobbijaim, találkozom barátokkal, családdal, kondiba járok, túrázok, strandolok, beülök valahova a többiekkel stb stb.

Összeírtam már magamnak rengeteg gondolatot, hogy miért nem lenne szabad folytatni akkor sem, ha esetleg olyan jellegű dologgal keresne meg, hogy próbáljuk meg újra.

Mert igazából nem sokat fejlődött a kapcsolatunk az évek során.. Az én személyes fejlődésem az megvolt, viszont ő semmit nem haladt a 8 év alatt, sőt, csak zűrös dolgokba keveredett, stb, egy helyben toporog + a szakítás utáni időszakban is csak bántott, össze-vissza beszélt.

Én meg annak ellenére, hogy mondhatni élem az életem tovább és próbálom is élvezni, tudom, hogy az eszemre kell már hallgatni, még mindig nehéz.

Még mindig sokszor sírok utána, fáj és dühít a helyzet, nem tudom elfogadni, hogy ő döntött úgy, hogy vessünk véget ennek, mert én úgy érzem, mindent megtettem és megadtam neki. :( És nem értem mi a gond. :(

Félek, hogy nem is velem van problémája, hanem önmagával.. Sőt..

De akkor miért nem őszinte? Miért nem tisztelt meg egy személyes beszélgetéssel?

Miért nem hagy békén, miért keres még meg időszakosan, ha ő akarta, hogy hagyjuk egymást békén?

Tudom, mert én hagyom és nem vágok el minden szálat..

De ha nem érdekelném már tényleg, nem csinálná ezt, nem?

Mire jó ez?

Más is ennyire örlődik egy szakítás után?

Én minden negatív ellenére sem tudom elképzelni, hogy fogok még valaha mást annyira szeretni, mint őt.

És ez abból is fakad, hogy én évekig úgy álltam hozzá és a kapcsolatunkhoz, hogy ha szeretjük egymást, nincs megoldhatatlan probléma és nem eldobom magamtól azokat a dolgokat, amikben probléma akad, hanem megpróbálom megjavítani.

Nagyon rosszul esik, hogy ő ezt nem így gondolja, hanem úgy érzi, egyszerűbb egy újba belevágni tiszta lappal, mert így van rendjén.

Még soha nem éreztem ekkora fájdalmat, nem tudom feldolgozni, hogy az az ember, akivel majdnem 8 boldog évet leéltünk, azt mondja, hogy szerinte ez már nem olyan, mint kellene és nem szeret már úgy, ahogy kellene.

Csak arra tudok gondolni, hogy az élethelyzete miatt gondolj így, mert az most elég bonyolult, zűrzavaros..Nincs a legfényesebb helyzetben, de én minden ellenére mellette álltam.

És fáj, hogy ő úgy döntött, hogy nem kellek inkább az életébe, mert a kapcsolat csak egy plusz problémaforrás..

Valaki tudna tanácsot adni, mit kellene tennem? Érdemes orvoshoz mennem, segítene?

Félek, hoyg ez sosem fog elmúlni és sosem fogom ezt teljesen feldolgozni. Örökké azt fogom várni, hogy ő visszajöjjön hozzám, pedig tudom, hogy ha így alakulna se kellene engednem.. :(

Ismerkedni másokkal nem szeretnék, nem hiszem, hogy megoldás lenne, ha belerohannék valamibe, csak hogy felejtsek.. :(