Miért ilyen pokolian rossz szakítás után?

Én szakítottam vele, mert már el voltunk idegenedve egymástól, és a karantén és a távolság sem erősítette meg főleg őt tudat alatt, hogy mennyire szeretne találkozni velem, nem csillant fel a szemünk találkozáskor sem már.

Úgy éreztem, hogy én már csak raeroltetem magam, és hogy én jobban akarom ezt az egészet, hogy jobban szeretem én őt.

És igen, már kezdtem azt is érezni, hogy úgy viszont nem érdemel meg engem, mert minden megteszek, szeretem, várom, hívom, ő meg csak a sablonos menetrend alapján jelentkezett, soha n mondta érzelemdúsan hogy szeret vagy hogy hiányzok, csak mintha egy unalmas verset szavalna

És az utóbbi időben alig találkoztunk, és ami napokat együtt lehettünk volna, akkor is inkább otthon volt egyedül, vagy inkább a haverjaival volt, vagy füvescigiztek, vagy ki tudja, mit csináltak

És egyszerűen már n tudtam meg lenni mellette csak azt éreztem, hogy telik az időm, és nem értékel, nem haladunk, de még kapocs sincs közöttunk, és úgy is eltelt 7 év

És egyszerűen olyan magányos vagyok, bpedig beszélgetek a barátnőmmel, itt van anyukám, nővérem el is beszélgetek, de egyszerűen olyan űr maradt bennem, ami azért meglepő, mert az utóbbi időben már vele is társas magányban szenvedtem

Es egyszerűen semmi nem jó, nem tudok koncentrálni, még az a szerencse hogy munkába be kell járnom, de csak hétfőtől csütörtökig, úgyhogy rém hosszúnak ezek a hétvégék

És egyszerűen mintha megbolondulnek

Napközben elvagyok és életem legjobb döntésének tartom a szakítást, ilyenkor meg hangosan picsogok a szobámban, hogy nem ez hogy elvesztettem egy embert, aki szeretett, de lehet hogy nem is szeretett igazán soha

És hogy lehet hogy soha nem is lesz olyan mellettem aki igazán szeret

És itt vagyok 1001 problémámmal, amiket vele hiába osztottam volna meg, elintezett volna egy pár sablonos mondattal, hogy fel a fejjel

Egyszerűen... Nem is tudom, mi van, merre tovább?

23l