Egyedül álló anyukák, akik elváltatok/szakítottatok?

13 közös év után, két közös gyerekkel, én voltam az kora 30-as nőként, aki véget vetett a házasságunknak.

A problémáink hosszú évekkel a válás előtt kezdődtek, és én mindvégig igyekeztem kommunikálni, hogy mi az, ami nem jó. De a férjem soha, egészen a szakításunk napjáig nem vette igazán komolyan.

Az utolsó másfél évben már teljesen elhidegültünk egymástól. Szülőként még csak-csak működtünk valahogy, de párkapcsolatként már egyáltalán nem.

Mindvégig egyedül voltam. Akkor is, amikor még együtt éltünk. Enyém volt a háztartás, a gyerekek körüli összes teendő, gyakorlatilag már akkor is egyedülálló anya voltam, amíg még együtt voltunk, de erre csak utólag eszméltem rá. (Logisztikailag ugyanis a válás után nem sok minden változott az életemben, nem lett több dolgom, sőt. Talán most jobb apa, mint válás előtt volt.)

Én akkor léptem meg a szakítást, amikor visszamentem dolgozni, és újra lett felnőtt-életem az évekig tartó babázás után. Nagy bátorság kellett hozzá, nem egyetlen nap alatt, hanem évek hosszú őrlődése után léptem meg... És valójában nekem is jött valaki, aki felbolygatta az életemet. Ő azután ténylegesen a párom lett, miután az exemmel elváltunk. A tény pedig, hogy valami elkezdett alakulni köztünk, mégha a válás előtt csak plátói szinten is, sokat nyomott a latba, hogy végül meg merjem lépni a válást.

A környezet szemében minden voltam, csak rendes ember nem. Gyakorlatilag a teljes baráti körömet elvesztettem, mindenki az exem mellé állt, én pedig a gonosz nő voltam, aki szétdúlta a saját családját nagy jódolgában. Ez pedig csak fokozódott, amikor összejöttem az új kedvesemmel. (És eljárogattunk programokra kettesben, a gyerekeimet pedig anyukámra, vagy az apjukra "mertem" hagyni egy-egy délutánra, estére.)

Az első év kemény volt, minden szempontból. De akkor se bántam meg, és azóta se bánom. Mostanra az új párom az életünk mindennapi része lett, az exférjemmel kialakítottunk egy normális kapcsolatot, és egy jól működő rendszert a gyerekeink nevelésére, lettek új barátaim is.

A gyerekek miatt volt a legnehezebb. Az enyémek kisiskolásak voltak, mikor mindez történt. Sokat beszélgettem velük erről, de egy ilyen helyzetben mindenképpen sérülnek valamennyire. Én arra törekedtem (és szerencsére az apjuk is), hogy minél kevésbé. Pont ezért nálunk nem kéthetente egy hétvégén van apás hétvége, hanem bármikor, amikor akarják, és minden másban is igyekszünk együttműködni az apjukkal, az ő érdekükben.