Hogyan léphetnék túl egy (volt) manipulatív kapcsolaton?

Nem voltam a mindene. Valószínűleg pont azért talált meg engem, mert tudta, hogy mennyire éhez(t)em a szeretetre. Nagyon könnyű dolga volt velem a manipuláció szempontjából. Aki volt már ilyenben, az tudja, hogy mi következik: adagolt lelki sértések, mindig egy kicsivel több. Eleinte csak egy gyors sértődés, amiért nem azt csináltam, amit ő szeretett volna. A végén már olyanokat vágott a fejemhez (mivel akkor sajnos anyagi lehetőségeink miatt nem volt lehetőségem egyetemre menni, és tudta, hogy ez mennyire fáj nekem), hogy örökké egy senki maradok, egy "szaros" eladó, aki nélküle elporlad majd és senkit nem fog érdekelni. Illetve, hogy rosszabb ember vagyok, mint az apám (ez is fájó pont volt). Nincs konkrét bizonyítékom arra, hogy megcsalt volna, de volt, hogy amikor külföldön volt egy jó darabig, és hazajött, akkor - persze titkolva előttem, véletlenül bukott le és csak sokkal később - az exével előbb találkozott, mint velem. Illetve meg is vert (pontosabban fojtogatott és csapkodta a fejem a földhöz). (Ezután egyből szakítottam vele.)

Szóval nem szeretett engem.

Én a saját hibámat abban látom, hogy ezt az egészet nem vettem észre, egyrészt mert naiv voltam, másrészt, mert annyira szerettem volna hinni neki, bízni benne. Annyira szerettem volna, hogy igaz legyen ez az egész, és úgy szeressen valaki, ahogy ő eljátszotta azt.

Szóval a kérdésem továbbra is az lenne, hogy hogyan tudnám lezárni az érzést, amit az általa kreált / megjátszott személy váltott ki belőlem? Nagyon nehéz felfognom, hogy tényleg ezt tette velem, mert én sosem lennék képes hasonlóra. Tudom, hogy igazam van, de sosem ismerte el.

Nem igazán rajta nem tudok túllépni.

Nehéz ezt megfogalmazni. Azt tudom, hogy ő nem az volt, akinek beállította magát. (Egyébként ezt tényleg nehéz volt felfogni, mert igazi bizonyítékom nem volt erre nézve, "csak" amit velem tett, azt pedig próbálta úgy beállítani, mintha egy hirtelen felindultságból elkövetett, soha nem visszatérő, én hibámból fakadó valami lenne. Olyan szuggesztíven tudta ezeket előadni, hogy néha a mai napig elgondolkodom azon, hogy mi van, ha ő tényleg az a jó ember volt, akinek kiadta magát? Aztán eszembe jut a sok apróság, amin elcsúszott, és megnyugodok.)

Amin nem tudok túllépni, az az, hogy életemben akkor voltam először boldog, amikor együtt voltunk. Hogy belé voltam eddigi életem során a legszerelmesebb. Nem ő hiányzik, hiszen ő nem volt "igazi", az érzések hiányoznak, amiket kiváltott belőlem (hiszen azok azok voltak). Ezeket szeretném valahogy elengedni.