Van értelme, jövője így ennek?

Párommal másfél éve vagyunk együtt, de én egyre jobban azt érzem hogy inkább szívesebben lennék több időt egyedül. Anno mi társkeresőn találtunk egymásra, de annyi sikertelen randin voltam túl, hogy lelkileg gyenge voltam. Azt hittem majd ő is egy találkozás után el fog tűnni, de komolyan gondolta velem a dolgokat. Sajnos én viszont ahogy előző(első) kapcsolatomat is siettetésnek éreztem, ő pedig már türelmetlen volt, így döntenem kellett. Úgy voltam vele próbáljuk meg hátha ő belé szerelmes tudok majd lenni idővel. Sajnos sosem tudtam eddig senkibe az lenni, így meg pár hónap után ugyanúgy jöttek a problémák. Az elején még minden jól ment örömmel mentem ki hozzájuk, és szinte minden hétvégén csináltunk közös programokat. Akkor még nem egy helyen dolgoztunk, de mégis már pénteken mentem ki hozzájuk és vasárnap haza. Mikor elküldtek akkor pedig már előbb is kimentem. Később mikor már egy helyen dolgoztunk hétköznap alig vártam hogy hazajöhessek mert már egyre kevésbé volt kedvem ott lenni. Párom és a szülei mindig azt hitték hogy majd odaköltözök hozzájuk és az unokájuk is oda fog születni. Viszont rájöttem hogy nem tudok ott élni, mert nem sikerült beilleszkednem. Szüleivel egyre jobban kezdett megromlani a kapcsolatom, pedig az elején még próbáltam nyitni beszélgetni velük, de én alapból zárkózott vagyok, ami őket mindig zavarta. Anyukája folyamatosan beszólogat, meg nem tetszik neki hogy már csak szombat este megyek ki vasárnap meg haza. Elküldtek a munkahelyemről ahol párom is dolgozik, mivel csökkentek a megrendelések. Nem az én hibám volt, mert meg voltak velem elégedve. Máskor kimentem hétköznap is régen mikor nem dolgoztam, de most már az egy éjszaka is sok nekem. Úgy volt még mikor együtt dolgoztunk, hogy albiba megyünk de párom húzta az egészet meg félt elmondani a szüleinek. Azóta meg is haragudtak és bunkók velem. Most meg már elment a kedvem az együttéléstől is. Párom azt mondta egy fizetésből nem akar elmenni, majd ha lesz munkám véglegesítenek és utána. Viszont egyre jobban tartok ettől az egész együttéléstől, mert párom a másfél év alatt egyszer nem segített hétvégén kitakarítani nála a felső szintet. Mindig szinte csak azért megyek ki hogy kitakarítsak, aztán jöhetek haza. Ő elélne koszba évekig, meg szinte már idegesíti hogy miért takarítok, hagyjam jó az úgy. Ha elmegyünk nyaralni, akkor is mindig én mosogatok, csinálok utána rendet. Szóval anyukája nagyon elkényeztette a 28 év alatt, így valószínű albiba is nekem kellene mindent csinálnom. Még melóba a szendvicsét is az anyja csinálja, főz, mos rá. Engem nagyon zavar hogy ennyire hanyag lusta mindenre, sőt valamikor nem fürdik, ha bealszik aztán csak reggel. A másik hogy gyereket meg már nagyon akarna, de közben tudom, hogy nem segítene semmit és végképp minden rám hárulna. Őt nem zavarná ha most jönne, mert majd ott lenne náluk ahol szülők is és majd én nyilván odaköltöznék. Csak ha ennyire nem önálló meg az anyja kiszolgálja akkor hogy akar gyereket? Az anyja szerint meg egy férfit ki kell szolgálni, mert nem fog semmit csinálni, ezért jobb ha mindent megtanulok. Egyre jobban kényszerből megyek ki egy estére hozzájuk, mert tudom, hogy csak a kosz vár, meg már nem tudok örülni se a szüleinek se a páromnak. Zavarnak a hibái, ami tudom amiatt van, mert nem vagyok szerelmes. Sokat fogytam és a hajam is elkezdett hullani, mert folyamatosan stresszelek és nem tudok magamra koncentrálni. Mit tegyek?