Holtpont. Segítenél a tanácsoddal?

Üdv!

A kérdésem őszinte és komoly, így kérlek, ha poénkodni akarsz és idióta válaszokat irkálni, akkor keress másik topickot. Kösz.

22 éves, fogjuk rá nem rossz kinézetű egyetemista srác vagyok, aki kb. már 12 éves kora óta az igazit kereste. Tudom illuzió ilyen fiatalon, de elég érzelmes vagyok, nem vagyok felületes, így igazán csak egy komoly kapcsolatban tudtam volna felszabuldni és önmagam, az az boldog lenni. Kissrác koromban sok lánynak tetszettem, volt sok kavarás, még élveztem felfedezni a lányokat és az ő világukat, de 15 évesen már egész biztosan éreztem, hogy az egyéjszakás dolgok, a komolytalan kavarások nem az én világom. Szerettem volna 1, azaz 1 lánnyal megismerni, hogy mi az a szerelem, a szex és mindent amit egy fiú és lány közösen alkothat. Akkoriban sokszor elképzeltem milyen lehet a szerelem egy általam idealizált, aranyos, bájos lánnyal. Tényleg nem akartam soha egy világszép modellel járni, aki tökéletes, csak valakivel aki nem tucat r*banc és vannak önálló gondolatai, mosolygós, vidám és megértjük egymást. Keserűen tapasztaltam azonban, hogy a lányok legtöbbje nem olyan, mint vártam, és ez iszonyúan lehangolt. Nem voltak számomra értékesek, és ez nem valami lekezelő, hímsoviniszta, nagyképű kijelentés, de a minimális empátiát, gyengédéséget, igaz érzelmeket egy lányba sem láttam meg. Barna,szőke édesmindegy, mind ugyanolyannak tetszett, és hangsúlyozom, nem a külsőre értem, hanem "belső értékekre". Nyilván persze nem minden lány egyforma, talán mindig mellélőttem.

Leérettségiztem, felvettek az egyetemre, de ámor nyila ezekben az években sem talált el. A legjobb barátaim közül is sokan járnak hasonló cipőben, persze soha nem beszéltek róla és természetesen mind kompenzál ahogy kell: tanulnak egész nap, vagy a leendő karrierjüket építgetik, sportolnak látástól vakulásig, vagy féktelen bulizás etc. ahogy én is. De ez így nem teljes élet, szerelem nélkül az egész egy rossz vicc. Mostanában többször észrevettem magamon, hogy ahelyett, hogy buliznék és élvezném az életet, egyre többször vagyok mélyponton, nincs motivációm. Már sokszor a haverokkal sem érzem olyan jól magam, mint régen, egyre inkább feszélyezve érzem magam társaságban. Kezdem feladni,pedig sztem van/volt bennem kellő akaraterő és kitartás.

Itt állok 22 évesem, szüzen, szerelem és tapasztalatok nélkül és komolyan nem tudom, hogy miként kéne megalkudnom. Világos, hogy nem kereshetem örökké azt a bizonyos lányt,mert be fogok kattanni. De úgy érezném magam mindegy egyes alkalommal valahányszor csak felkeresnék egy k*rvát vagy összejönnék egy lánnyal, aki semmit nem jelent nekem, mintha saját magamat döfném tökön. Pedig lépni kell, ez tiszta sor.

Mit tanácsolsz?

És még egyszer kérem, béna poénokat ne, én is tudom, hogy gáz, köszi.