Lányok, ha sikeresek vagytok az életben azt a férfitől is elvárjátok?

Nem elvárom, hanem szeretném, ha lennének életcéljai és azokat elérné.

Az elvárás és a szeretném között van különbség.

#3

Egy olyan ember ne keressen párt, akinek nincsenek céljai az életben.

Az embert a céljai viszik előre.

Akinek nincsenek céljai, az elvan a nagy semmiben, ergó ő se ér semmit.

A két szó között érzelmi különbség van.

Ez olyan mint pl. az, hogy k..rva, vagy utcalány.

Mind a kettő ugyanazt jelenti, csak az egyik szebb kifejezés.

Egyébként az elvárás az egyenlő követelődzés,

a szeretném, meg nem követel, nem kényszerít.

Nem mindenben. Én inkább a mentalitást várom el.

Például én elég nagy hangsúlyt fektetek a magam életében az edzésre is, a tanulmányaimra is, meg igazából mindenre, amibe belefogok. Szeretek tanulni, fejlődni, nekem erről szól az élet. Szeretnék még egy szakot elvégezni, nyelveket tanulni, minél többet megismerni a világból.:) De voltak/vannak olyan idők, mikor nekem is elérte ez a maximalizmus a teljesítőképességem aktuális csúcsát, és volt, mikor a könyvek fölött, vagy a pálya közepén megálltam zokogni, hogy nem bírom. Holott soha, senki nem hajtott, csak én magamat. Ezt nem akarom elvárni a páromtól, csak a tenni akarást.

Nagyon sokan hiszik, hogy emiatt pl. kigyúrt pasi kell nekem, holott egyáltalán nem figyelem a srácok alakját, csak a szélsőségeket kerülöm. Ahogy azt sem várom el, hogy legyen x diplomája, meg ennyi vagy annyi nyelvvizsgája. Ez csak nekem mérce, magam felé, mert akkor vagyok biztos abban igazán, hogy tudok valamit, ha annak hivatalosan (papíron, időeredményben, vagy bármi konkrét módon) nyoma van. Viszont hiszek abban, hogy a siker nem lehet maga a cél, csak egy mellékhatás, sosem akartam *sikeres ember lenni*, csak tudni akartam valamit, képes lenni valamire. Azzal kezdtem a sportot is, hogy ki akartam nyomi x kilót, le akartam egészbe futni x kilómétert x idő alatt. Így voltam a tanulmányaimmal is, azt akartam, hogy elérjek valamennyi pontot, felvegyenek oda, ahova én akarom, teljesítsem úgy és olyanra az adott vizsgát, amilyenre én akarom, kivívjam annak a szakmabelinek a dicsérő szavait, akiét én akarom... Nem érdekelt, hogy utána mi lesz, vagy ér-e valamit az másnak, csak találtam egy célt, ami számomra kellően értékes ahhoz, hogy dolgozzak rajta, és inkább a hatalom töltött el örömmel magam felett, hogy bármi, amit a fejembe vettem, az sikerült. És hogy ezt is tudom, azt is, amazt is, erre is képes vagyok, arra is...

A páromtól csak azt várom el, hogy hasonlóan küzdős és fejlődős legyen. :) Nekem teljesen mindegy, mibe fektet energiát, csak fektessen, de amennyit csak bír. Fantasztikus érzés a határaidat feszegetni. Csak az kell, hogy aminek nekiáll, abból hozza ki a legtöbbet és csinálja szenvedéllyel, lelkesedéssel, igényesen. Hogy ez micsoda, az nekem teljesen mindegy, csak ne a vegetatív funkciók fenntartásáról szóljon az élete, mert azt nem érzem a magam színvonalának, még ha tudom is, hogy bőven kevés az, amit én letettem eddig az asztalra, vagy amit én tudok a világról, vagy amire én képes vagyok. Én arra tudok felnézni, aki ilyen, aki folyamatosan dolgozik magán, mert az engem is arra ösztönöz, hogy ne hagyjam el magam. Pont, mint mikor egyedül vagyok. Ha viszont egy tenni nem akaró, határozatlan, céltalan, lusta partnert fognék ki, az csak hátráltatna. Arról nem is beszélve, hogy sosem értené meg szerintem, mit miért teszek úgy, ahogy, és nem is tudnánk úgy igazán beszélgetni egymással. Szerintem nem tudnék beleszeretni ilyen emberbe, és/vagy nem tudnám komolyan venni, vagy elköteleződni mellette. Nekem inkább az ilyen mentor/lelkitárs típusú fiú az esetem...

21L

Kérdező! :) #7 vagyok.

Szerintem nincs egységes vélemény erről. Van, akinek a szemében én sem vagyok sikeres, mert nála pl. az a mérce, hogy egy nőnek huszonéves korára legyen családja. Nekem nincs párom, nincs kilátásban semmi, gyereket sem mostanában szeretnék, mert nem érzem magam lelkileg érettnek hozzá, meg anyagilag felkészültnek, és másból, ahol hozni akarom a 110%-ot még, elvenne annyi energiát, hogy a rovására menne és inkább lemondásnak érezném még így, felkészületlenül, ráhangolódás nélkül. Van, akinél az jelenti a sikert, hogy versenyeket nyertél. Én sem tettem semmi ilyesmit, mert sosem szerettem a versenyzéssel járó nyomást, és a másokhoz méricskélést, ha mentem is, csapatban, és/vagy a hangulat miatt. Másnál meg az jelenti csak a sikert, ha valaki félmilliót visz haza, én meg azt sem tudnám egy idő után, mit csináljak annyi pénzzel, mert onnantól, hogy van mit ennem, tisztaságban és biztonságban élek, nekem nincs szükségem több és több pénzre egy határ felett.

Az a baj (és az ebben a jó), hogy a sikerélmény annyira személyes mindenkinél, hogy mindenki számára mást jelent. Van, ami miatt te kifutsz a világból örömödben, mikor sikerül, más vállat von. Van, ami számodra érték, másnak "gagyi szar"... Egy lány miatt ne legyél sikerhajhász, csak az élmény miatt, az látszik akkor is a kisugárzásodon és az életviteleden.:)

Szerintem fölösleges mások elvárásai mentén keresni a sikert. Nálam az az ember sikeres, aki a maga számára kitűzött, reális célokat képes teljesíteni, ezáltal a maga szintjén és a maga által kiszemelt területen képes folyamatos fejlődésre és gazdagodásra. Ha ez például az írás, vagy a festészet, tehát próbál egy érzést, egy hangulatvilágot minél jobban átadni, vagy bővíteni azoknak a dolgoknak a körét, amit vissza tud adni a papíron/vásznon, esetleg új stílusban próbálja ki magát, vagy játszadozik a karakterformálással/színekkel, akármivel, akkor ez az adott dologban egy kísérlet arra, hogy fellépjen arról a szintről magasabbra, és magasabbra, mint ahol volt, bejárasson, tökéletesre csiszoljon számára új dolgokat. Nem biztos, hogy ebből fog megélni (bár egyébként nagy rá a sansz, mert sajnos kevesen dolgoznak ilyen mentalitással, és kezd minden a mennyiség felé eltolódni a minőség és egyediség helyett), de ha már csinálja, csinálja úgy, hogy abban van dinamika, és nem állóvíz. Ugyanez igaz mindenre, amibe belefog, a munkájára is. Ha eddig dolgozott valamilyen tempóban, valamilyen minőségben, valamennyiért, merjen kilépni ebből és megkeresni azt a szintet, ami túllép a megszokáson, és kicsit nagyobb figyelmet, több energiát, nagyobb precizitást, szélesebb körű ismereteket, vagy nagyobb szakértelmet igényel. Sosem lesz az ember túl magasan szerintem, mindig van lehetőség tovább és tovább.:) Ez adja a lendületet. Csak legyen a cél reális, csak a következő lépcsőfok, ne a lépcsősor legteteje, ha van olyan. :) Fel fognak rá figyelni valószínűleg, és nem csak maga számára lesz sikeres, mert a siker ilyen.

Ha már siker, talán a te következő lépcsőd a mások véleményétől való függetlenedéshez kellene, hogy vezessen.:) Megint csak magamból indulok ki, emiatt bocsánat, csak ezt ismerem, ebből dolgozom: nekem például az nem okoz eufóriát, hogy minél több követőm legyen Instagramon. Van, amennyi van, sosem hajtottam rájuk, örülök nekik, de nem nézegetem számra pontosan, mert nem tartom értéknek. Vagy hogy hány like van a profilképemen. Kapaszkodj meg, van olyan, aki ebben méri a sikert és az neki a jó csaj, akinek ezres nagyságrendűek ezek a számok, hiszen nála is ennyi. Nem tud érdekelni. Nem hibáztatom, megértem, de nem akarok neki tetszeni és neki teljesíteni. Sőt, igazából nem zavar semmi, ami miatt a másik nem akar engem, mert én elégedett vagyok azzal, amit teszek, ha meg nem, az nem azért van, mert nem igyekszem, hisz a korom ellen nem tudok mit tenni, és nekem nagyobb érdem az, ha nem fiatalabb akarok lenni lassan, hanem abban a korban, amiben vagyok, klassz. Az viszont kifejezetten hízelgő, ha valaki amiatt akar engem, amit én a magam eredményességének könyvelek el, mert arról úgy érzem, hogy én tettem érte és az tényleg én vagyok.:)

Azt viszont hozzátenném, hogy ami az emberre rá van bízva, azért felel... A munkájáért is, a kapcsolatáért is, minden kötelességéért, amit vállalt valamikor. Nem baj az, ha számodra ez jelenti a sikert és az eredményességet, de mindenhol törekedned kellene erre, ahol megfordulsz. Az úgy nem megy, hogy (sokan csinálják, sajnos) el eddzegetek, meg elzenélgetek, a tanulmányaimat meg leszarom. Nem muszáj arra hajtani, hogy vegyenek fel az orvosi egyetemre, vagy keress x ezer forintot, de annak ott is jelen kellene lennie, hogy kitűzz egy célt, és hajts érte. Ha erős közepes vagy mindenből, mert annyi megy, akkor a következő lépcső mondjuk az átlagod csiszolása egy-két tizeddel (amennyit elég nagynak érzel ahhoz, hogy komolyan vedd, és jobban figyelj rá, de nem túl nagynak ahhoz, hogy elodázd, vagy megfutamodj, ez úgy nagyjából az a szint, ami most, ha úgy pörgetnéd meg, hogy nem szakadsz bele, sikerülne), utána majd hozzászoktatod magad, és ahhoz képest kicsit többet akarsz, majd mégtöbbet, stb. Vagy mondjuk, hogy x oldalt meg tudj tanulni bizonyos időn belül. Vagy hogy elérd a ponthatárt arra a szakra, amit a legszívesebben választanál(bár már nem vagy gimis valószínűleg), vagy akármi...

Vannak a társadalomban való működésnek azért szabályai, amiket nem lehet úgy leszarni, mint a személyes (női) ízlést. Ilyen az is, hogy a munkádat komolyan vedd, és fenn tudd magad tartani. Ergo ellásd azt a feladatkört, amit rádbíztak, és ami akkor is a kötelességed, ha te mellette edzeni akarsz hobbiból, vagy zenélni, vagy akármit. Minden más csak ezek után jön, előbb ezt kell "kimaxolnod" a magad értékrendje és útja szerint. Nem baj, ha gyengébben teljesítesz az átlagnál, tartasz ott, ahol. Ebből kell gazdálkodni és elindulni.