Mit tegyek, ha ez a nyavalyás magány már kezd a munkahelyemen tanúsított morálomban is elhatalmasodni?

29 éves férfi vagyok, 3 diplomával, megfelelő és stabilnak tűnő munkahellyel. Albérletben élek egyedül. Kevés barátom van, messze lakom a nagyobb városoktól. Kevés a szórakozási lehetőség, begyepesedettek az emberek. 7 éve volt az utolsó barátnőm, azóta bárhogyan is próbálkozok, mindig csak elutasítást kapok. Ez olyan 4 db volt az elmúlt fél évben. Ami persze nem sok, de én nem vagyok az a túlzott önbizalomban úszkáló fiatalember, hogy jól kezeljem azt, amit hosszabb távon rombolja az önbizalmam struktúráját. A munkatársak már mind stabil párkapcsolatban élnek, sokan házasok, van gyerkőc is. Egy idő után engem is megtaláltak, hogy mi van velem, hogy nem tudok összeszedni egy okos nőt. Én sem tudom. Kedves vagyok velük, előzékeny, tisztelem a nőket. De vissza ez nem érvényes, nincs viszonzás. ,,túl jó lennék párnak, maradjunk távol egymástól". Ez a mottójuk. Ez pedig egy idő után kikezdi az embert és a munkahelyére is sokszor egy-egy elutasítás után, úgy megyek, mint a mosott ,,kaki". Mit tegyek, hogy megváltozzon az életem? Barátokat ilyen idős korban már nem könnyű szerezni, főleg távolt a nagyvárosi forgatagtól. Kissé aszociális vagyok, valahogy nem nagyon akarnak velem beszélni az emberek. Kiül az arcomra a bánat sokszor, pedig próbálom palástolni. De a szem sok mindent elárul.Rengeteg alkoholista, lezüllött alaknak is van párja, még pedig csinos nők személyében. Ettől egy picit többre taksálnám magamat, de ez persze ne így működik, hogy ha én ezektől többre hívatottam, akkor sem jár alanyi jogon a pár, erre már rájöttem. Van kiút?