Jó az a gondolkodásmód, hogy ne akarjon párkapcsolatot az, aki még belül nem erősödött meg, nincs kellő önbizalma?

Ki kell fogni egy olyan partnert, aki nem nyűgnek tekint, hanem támogat, erősít. Én is önbizalom hiányos vagyok, de nagy nehezen lett barátom, ő meglátta bennem az értéket, igaz nem picsogok neki egyfolytában, nyilván megkímélem ettől, de kell hozzám tolerancia, az biztos.

Összegezve szerintem egy megfelelő társsal inkább pozitív irányba változhat a helyzet.

Ezek szerint szakítanom kéne a barátommal?

Én önbizalomhiányos vagyok, ő magabiztos. Neki vannak barátai, nekem nincsen egy sem. Legalábbis aki van nekem, nagyon nem itt lakik és évente egyszer találkozom vele. Távoli barát hogy úgymond. De így vehetjük teljesen nullának mert sosem látom... Nem mondta még, hogy nyűg lennék neki. Beszéltünk ezekről a dolgokról, tudja hogy én hogy állok, nullán. Mégis együtt vagyunk, tudta pedig hogy ilyen vagyok amikor összejöttünk.

Nagy baromság ez. Hogy erősödjön meg akárki is ha nem ismerkedik? Miért ne lehetne pasija/barátnője attól? Pont, hogy ha szeret valaki, az támogat, segít abban is hogy nagyobb legyen az önbizalma. Persze az embernek saját magáért kell tenni, hogy jobb legyen, de egy kis külső támogatás, noszogatás jól esik.

Ez kb. ahhoz hasonlít, amikor a depresszióst magára hagyják, hogy mássz ki egyedül. Igaz, hogy magának kell kimászni - evidens, DE egymagában az embernek nem lesz jobb kedve és elindulni is nehezebb.

Én így gondolom.

Aki azt mondja, hogy a kérdésben felvázolt gondolkodásmód a helyes, az nem hiszem hogy tudja mi az önbizalomhiány.

Abból a szempontból jó, hogy sokkal vonzóbbnak látnak egy olyan embert, aki ragyog a jókedvtől, van társasága.

Szerintem barátok ill. haverok szintjén oké, hogy kell a támogatás, de párkapcsolatban ne kelljen egy lelki sérült embert pátyolgatni... Ez rohadtul kényelmetlen szerep!

Évekig csináltam, beleuntam.

19/F