Katasztrofális vagyok, egyszerűen nem tudok párkapcsolatot kialakítani, úgy érzem hogy megfulladok benne. Valószínűleg borderline személyiségzavarom is van, és üldözési mániám valamint szociális fóbiám. Hogyan hidalhatnám át a saját határaimat?

8- as ő azt írta változást akar, engem is durván piszkáltak a suliba, mert feketébe jártam, zenei ízlésem miatt, mégis vannak barátaim és elértem valamit, bármi lehet, ha te erősen akarod, azokat az embereket meg hagymi kell, akik piszkálnak, nem kell velük foglalkozni.

Volt idő, amikor én is átmentem az út másik oldalára, ahol nem járkált senki, de rájöttem, hogy ott is ugyanúgy látnak és megnéznek az emberek, és meg van a véleményük, ha egyáltalán rád figyelnek, mert lehet hogy úgy érzed mindenki téged néz, de ez nem így van, az embernek meg van a maga baj, mintsem hogy téged méregessen, mikor erre rájöttem már megszűnt a problémám.

Hát én körülbelül ugyanaz lennék, csak férfiban.

1. Félek a nőktől, főleg azoktól, akikkel el is tudnék képzelni vmit. Csók nemt'om milyen, szerintem a szex jó dolog lehet. Én is megvagyok győződve, hogy egy hülye színjáték az egész és ha megszólít is egy lány, az biztos azért van, mert tetszem neki. És az is csak futólag - mert pont akkor nyugodt vagyok, a testtartásom egyenes, vagy hogy a többi barátnőinek is tetszem.

2.Olyan lányokkal kezdeményezek könnyebben beszélgetést, akik külsőleg nem tetszenek nekem. És akiknél remélem, hogy időközben nem fognak megtetszeni nekem. (ez nem az a testi tetszedés, hanem inkább ilyen furcsa megszállottság, izgalom hogy "jé, van esélyem, tudok beszélgetni vele, most aztán nehogy elpuskázzam!").

Persze ez gyakran kudarcba fullad, mivel 5 sikeres mondatváltás után már azt hiszem tetszem a lánynak, ergo akkor nekem is kell tetszedjen, s akkor jön ismét a mókuskerék.

3.Ha egy lány tetszik, s eléggé úgy néz ki, érdeklődik, akkor nagyon megijedek, kapkodom az álarcaim után, s pont azt a részt hagyom ki, amikor bátran cselekedni kéne, s utána úgy érzem, hogy valami nagyot hagytam ki.

4.Képtelen vagyok kezdeményezni, egyrészt, mert leblokkolok, gondolatok a fejemben cikáznak, de nem tudom őket kimondani. Másrészt, mert mi van ha megtudják, hogy egy furcsa elmebajos fiú vagyok? Otthagynak faképnél!

5.Mindig incselkedett a kapus, hogy akkor ugye este megyek a csajokhoz. Vagy hogy ebben a korban kergetni kell a csajokat. Amibe komolyan próbáltam belemenni, azt már az első lépéseknél elbotlottam. Úgy érzem, már biztos hülyének gondolnak, s ilyen megszakítás után már nem adnának esélyt.

6. Fel-le. De többnyire lent.

7. Sokat gépezem. Mostanság nem játszódtam annyit. Inkább pornót néztem. Vagy valami filmet. Semmilyen kapcsolatot nem alakítottam így ki. Most azért írok ide be, mert a nagy fájdalmak közepette, s ezt a beírást megtalálván azon gondolkodtam, hogy mi van ha... Élőben szeretnék szocializálódni, de utálom a cigifüstöt, a kocsmákat (nálunk még szabad), a piát. Úgy érzem ezek is a társadalom hazugságai. Más csoportokban azért nem tudok szocializálódni, mert egyrészt szorongok, másrészt mert nem tudok a témához kapcsolódni. A "Pistike" külön-kategóriába esem be. Azért sem élvezem az élő-szocializálódást, mert nem szeretek egyszerre több emberrel beszélgetni, úgy érzem az felszínes, nekem meg le kell valahova pakolnom lelkem súlyát. Sokkal jobban segít ha kettesben egy barát meghallgat. 2-3 haverom van, de a státuszuk azért szokott változni, mikor én mit érzek felőlük, mennyire érnek rám, milyen gyakran találkozunk.

S az utcának annak a felén járok, amelyiken az a kebles csaj jár, akinek két pont átszúr a ruháján. Azt viszont nem szeretem, ha az emberek azt teszik, mintha nagyon el lennének bámulva és nem viszonozzák a köszönésem.

8. Megszállottságaim, álszerelmeim, álmodozásaim voltak, de igazán nem szerettem senkit. Nem is mertem megismerkedni azokkal, hogy ők ne csalódjanak bennem, ne mondják azt, hogy egy perverz őrült monstrum vagyok.

23 f, szeretem a komplex melódiavezetésű zenéket, a macskát, utálom a bodymodot, retrozást, archetípusokat.

Kíváncsian várom, hogy ha mást nem, akkor még többen csapódjunk össze és mint magányos farkasok a holdvilágnak ordítsuk tájakon, népeken keresztülzengő fájdalmunk. Hiszen mi is élünk. Mi is emberek vagyunk. Hátrahagyottak.