Úgy érzem nem bírom ki szerelem nélkül. Szerintetek ez normális?

Mindig is romantikus alkat voltam, már gyerekként vártam a nagy szerelmet, de csak egyszer voltam szerelmes, 20 éves koromban, és viszonzatlan maradt, ami miatt évekig szenvedtem. Néha még mindig gondolok Rá, de már azt hiszem nem ő hiányzik, hanem maga a szerelem. Van, hogy azt álmodom, hogy szerelmes vagyok, és még ha nem is találkozom álmomban a nagy Ő-vel, de mondjuk lelkesen pakolom a cuccaimat, mert indulni készülök hozzá... Úgy érzem nem bírok így tovább élni, nem tudok már semmi másra koncentrálni. Pedig ha szerelmes is lennék, az úgyis elmúlna egy idő múlva, szóval nem tudom, hogy utána jobb lenne-e, vagy újrakezdődne megint ez a szörnyű kínlódás. Közben kezdem úgy érezni, hogy kiöregszem a "megfelelő" korból, mert az ember csak kamaszként olyan naív, hogy a fellegekben járjon... Ti mit gondoltok erről? (Bocs, ha zavaros lett, de legalább jobban átérzitek, hogy hogy érezhetem magam.)