Mi azzal a probléma hogyha valaki sok személyes infót oszt meg magáról? Ha valaki komolyat keres akár házasságot nem lenne egyenes tőle, hogyha nem titkolózik és nem csomagolja be szépen a mondanivalóját, hanem egyenes?

De nem értem, ez miért válasz az első kommentemre.

Azt írtam, hogy valszeg sokat beszélsz, de keveset érdeklődsz.

Ezt te nem cáfoltad, hogy ne lennél ilyen. Csak azt írtad, amit ezek szerint neked kellene csinálni.

Kevesebbet beszélni, többet figyelni.

Én is szeretem a mély beszélgetéseket, de ha a nyakába borítod az első randin a randipartnernek az elmúlt 30 év minden eseményét, örömét, bánatát, akkor az sok. Arról nem is beszélve, hogy a beszélgetés kétirányú folyamat. Mondok valamit, amire a másik reagàl és erre reagálok én. Ha csak én beszélek, az monológ, amit elun a másik, teljes joggal. Főleg az ismerkedés elején.

A kommunikációnak vannak szokásai, amiket az ember ösztönösen használ. Ha csak önlik belőled a szó, anélkül, hogy a másikat is szóhoz hagynád jutni, akkor nem vagy jó beszélgetőpartner. Ahogy annak is meg van a módja, hogy súlyosabb infókat mikor, hogyan osztunk meg. Ha első randin végig bőgsz és a halott nagymamád a téma, az megint nem oké. Nem azért, mert nincs becsomagolva, meg kidíszítve a sztori, hanem, mert még nem tart ott a kapcslat, hogy a mély gyász legyen a téma és egyoldalú támogatást várj.

Én is szeretem a mélyebb, tartalmasabb beszélgetéseket, viszont az sem út szerintem hogy minden búkat-bajunkat ráborítjuk a másikra, pláne a randizási fázisban. Mert gondolom a személyes infók alatt ezt érted, nem pedig azt hogy milyen szuper kalandokban volt részed.

Az sem mindegy ezekben az esetekben, hogy hogyan mondjuk el a történetünket.

Vannak olyanok, akik például mindent és mindenkit szidnak (az szülőket, az exeket, a kormányt), csak egyet felejtenek el: a saját felelősségüket.

Másoknál látszik, hogy sok dolgot negatívan fognak fel, panaszkodósak, és nem szívesen kapcsolódunk egy pesszimista világképű és/vagy szerencsétlennek tűnő emberhez.

Másoknál olyan is van, hogy egyszerűen csak saját magáról beszél 0-24, a másik láthatóan nem érdekli, nem kérdez vissza semmire. Egyszerűen csak érzed valakiről, hogy sokkkkkk.

És az sem mindegy, hogy pontosan mikor kerülnek szóba bizonyos témák, mert sok olyan dolog van, amit egy kvázi idegennel nem beszélünk meg.

Illetve tetszik vagy sem, vannak olyan dolgok, amikről egyszerűen nem tanácsos beszélni sem. Mondjuk hogy hány partnerrel feküdtünk össze részegen a bulikban, mert erre tényleg senki sem kíváncsi.

Ismerkedéskor meg pláne óvatosan, mert lehet elmondasz 9 klassz dolgot magadról és 1 olyat, ami gázos, és a partner nagy eséllyel arra fog visszaemlékezni. Nyilván nem hazudni kell, de ilyenkor el lehet terelni olyan irányba, hogy "volt ami volt, tanultam belőle" és ennyi.

A bizalom azért egy lassú építmény szerintem.

És igazából a másik oldalról azt is meg lehet érteni, ha a másik fél nem annyira szeret magáról beszélni, vagy nehezebben tud megnyílni, nem? :)

Szóval az empátia két oldalú.

Egy randi nem egy állásinterjú.

Fokozatosan ismered meg a másikat, nem úgy, hogy elmondod az önéletrajzodat az első alkalommal.