Negyvenesek, ötvenesek, Ti hogy randiztok?

Valóban van egy ilyen réteg, akinek semmije sincs, de nőt azt akarna, és lehetőleg olyat, akihez azonnal be is költözhetne. Egy barátnőm felmerészkedett társkeresőre, olyan emberek is írtak neki, akiknek nem hogy programokra vagy éttermi vacsorára nem futotta, de arra sem, hogy feljöjjenek Pestre fizetés előtt találkozni.

Sajnálom azokat, akiket anyagi helyeztük akadályoz a párkeresésben, de ugyanakkor azokat, akik az életük újrakezdését és a stabil egzisztencia elérését egy nőtől várják el, nem tartom sokra, és semmiképpen nem lennék ebben partner.

Kedves 16-os, megpróbálok részletesen válaszolni.

Teljesen normálisnak tartom mindenkinek az igényét arra, hogy társat találjon, legyen férfi vagy nő. Azt nem tartom normálisnak egyik nem esetében sem, ha egy - akár tartósan fennálló, akár egy válás miatt bekövetkezett - nehéz anyagi helyzettel járó állapotot úgy szeretne valaki orvosolni, hogy érdekből egy nála lényegesen jobb anyagi helyzetben lévő társat választ. Természetesen bele lehet szeretni egy milliomosba is, és nincs is azzal semmi baj - azzal van baj, ha a kapcsolat kizárólag az azzal járó anyagi előnyök miatt vonzó valaki számára.

Mivel én magam heteroszexuális nő vagyok, így értelemszerűen férfiakkal vannak tapasztalataim. Én jól keresek, magyar viszonyok közt kifejezetten, így nincs szükségem arra, hogy a potenciális partnerem gazdag legyen. De itt válik trükkössé a dolog. Én kutatóorvos vagyok, például egy egyetemi tanárt, vagy egy állami intézményben dolgozó kutatót, akivel egy konferencián találkozom, és aki a töredékét keresi annak, amit én, abszolút el tudok magam mellé képzelni, amennyiben őt nem frusztrálja a bevételem. Viszont egy semmiből felbukkanó ember, mint például aki a gázórámat cserélte, és ezalatt felmérte a körülményeimet, és vélhetően az életszínvonala felemelésének lehetőségét látta bennem, gyanús számomra, főleg, ha fél óra szerelés után már azt tervezgeti, milyen grillezést rendezne a kertemben.

Rengeteg alulfizetett munkakör van, és minden elismerésem azoknak a nőknek és férfiaknak, akik ezek és minden egyéb nehézség ellenére megmaradtak ápolónak, tanárnak, tűzoltónak és sorolhatnám, és olyan, társadalmi szempontból nélkülözhetetlen és hasznos munkát végeznek, amelyek nélkül sehol sem lennénk. Én magam tanársegédként arra jutottam, hogy ha gyereket szeretnék, váltanom kell a privát szférába, és fájó szívvel, de megtettem ezt. De ezzel nem veszett ki belőlem az alázat és a tisztelet azok irányába, akik maradtak, és küzdenek napról napra.

Mindamellett a nagyon nagy anyagi különségek problémásak lehetnek, hiszen hiába gondolom én úgy, hogy számomra nem probléma, ha egy férfi kevesebbet keres nálam, ha számára ez gondot okoz, vagy az életszínvonalunk nem egyeztethető össze, esetleg folyamatosan megkérdőjelezi az anyagi kérdésekben hozott döntéseimet.

És van az a pont, ami vállalhatatlan számomra. Ha valakinek arra sincsen pénze, hogy eljöjjön egy találkozóra, nyilván nem lesz összeegyeztethető az életvitelünk. Ha valaki sétálni hív, és sajnálja a pénzt (vagy nincs pénze) arra, hogy a saját kávéját vagy ásványvizét kifizesse, szintén nem. És ahogy írom, ezek kiemelten érvényesek olyanok esetében, akikkel nem társaságban vagy munkán keresztül találkozom, és ahol nincs közös háttér, semmi előzménye az érdeklődésének.

Azt gondolom egyébként, hogy nőkkel szemben talán kevésbé merül fel ebben a korban a gyanakvás, hogy az érdeklődés hátterében az anyagi biztonság keresése áll, így remélhetőleg ez nem fog gondot jelenteni. Őszintén kívánom, hogy sikerüljön megtalálnia azt a társat, akire vágyik, és akivel leélheti élete hátralevő részét.