Mitől érezhetem magamat ennyire zavarban mellette?

Ez ilyen kínos zavarban lét?

Vagy inkább mint egy tinilány rajongása?

Férfi szemmel ez így mindenképp aranyos' szóval szerintem ne félj attól, hogy ezzel elijesztenéd.

Önbizalomhiány esetleg? Valamilyen megfelelési kényszer, neki vagy önmagadnak?

Huhh, hát egyfelől teljesen átérzem, mert nekem is volt ilyen, viszont az legelső kapcsolat, legelső randiélmények közben volt. De akkor sajnos végig. Sokadik randira se múlt el az érzés, próbáltam megfejteni, mi okozza. Mert én is szépnek és okosnak láttam magam, és ezt ő is megerősítette. Évekkel később összerakva elég sok minden közrejátszott:

- első kapcsolat izgalma

- hirtelen hormonsokk, ami óriási hatással volt rám, kb mint egy erős drog

- relatíve későn jött az első randi, első csók az életemben (vele volt, csók pár óra ismeretség után), szóval tapasztalatlanság miatti szorongás

- ebből következően ráhagytam a dolgok alakulását, hogy ő ismeri a "menetrendet", mert azt hittem, van valami íratlan szabálykönyv, amit követni kell

- tökéletesnek láttam őt, ezért megfelelési kényszerem lett mellette, hogy ő is annak lásson. Maga a kényszer érzése is nagyon ismeretlen volt

- sok rossz szokásom volt, amiket szégyelltem magam előtt is, szóval megpróbáltam előle rejtegetni (nem nagy dolgok, de pl szégyelltem, hogy akkoriban nem volt sok pénzem és nem akartam, hogy meghívjon akár egy moziba, mert én se tudtam volna fizetni és nem tudtam, hogy akkor most elvárás-e. De meghívott, én meg nem ajánlottam fel hogy fizetem a saját részem, amitől kínosan éreztem magam. Utólag kiderült, hogy én aggódtam túl.)

- nem igazán tudtam kibontakozni mellette. Ennek sok oka volt: egyrészt nem nagyon volt közös metszet az életünkben, mivel tág ismerősi körben találkoztunk, szinte 0 közös ismerőssel.

- másrészt, ami közös metszet volt, ott úgy éreztem, bizonyítanom kell, hogy vagyok én is olyan jó, mint ő. Ez a verseny megint csak az én fejemben létezett, egy korábban mások által elültetett kisebbségi komplexus (ami szintén nem volt soha azelőtt).

- így egyszerre felnéztem rá és csodáltam nagyon, másfelől magamat is érdemesnek akartam mutatni a csodálatra

- de nem láttam magamban az értéket, csak amiben versengeni akartam vele. És itt fontos tényező, hogy nekem is kellett volna legyen önbizalmam megmutatni a sok másik oldalamat, értékemet. Az egy jó irány, amikor arra gondoltam, hogy a barátaim hogyan látnak, és neki is ezt kéne megmutatnom. És persze neki is nyitottnak kell lennie rá.

- de nem volt nyitott annyira a dolgaimra, legalábbis egy részére. Pl ha hangosan elmélkedtem valamiről, akkor mondta, hogy ne filózgassak.

- próbáltam elengedni magam, viccelni, öniróniával beszélni, néha cukinak találta, néha amikor kicsit szabadabban beszéltem tabusabb témákról, az nem tetszett neki

- szóval nem igazán volt meg a közös hang, humor, pedig ez fontos

- cserébe égett bennem a hormonális tűz, a vonzalom dolgozott ezerrel

- és érzelmileg nem sikerült kapcsolódni hozzá. Ennek oka volt a közös hang hiánya, de az ő érzelmi zárkózottsága is. Sokat mesélt az exéről, amit akkor még nem vettem red flagnek. De pár hónapig jártunk, utána visszament a csajhoz (a lány szakított).

Hát nem tudom, ebből magadra ismersz-e bármiben, egy része első kapcsolat és tapasztalatlanság miatt van.

Én azt tudom elképzelni, ami tapasztaltan is lehet, hogy beütött a hatalmas hormonális vonzalom, és tökéletes akarsz lenni előtte.

Még amit lefeljtettem a listáról:

- ugyan én alapvetően elég közvetlen személyiség vagyok, nyitott voltam, nem játszmáztam, mégsem volt olyan jó a kommunikáció, ennek sok oka/következménye volt:

- fent is írtam, hogy nem mertem őszinte lenni a hibáimmal, és amikor próbáltam leplezni őket, vagy egyszerűen nem elkövetni, akkor az inkább fura volt és az ő oldaláról kifogásként jöhetett le, vagy hogy nem értékelem a terveit

- nem igazán éreztem, hogy rám hangolódik, hogy kérdezget személyes dolgokról vagy tudunk érzésekről beszélni. Pl van az a híres "36 kérdés, amitől szerelmbe esel". Na hát az nem varázs elixír, de olyan kérdések vannak benne, amik elég mélyre ásnak az emlékekben, érzésekben és alkalmat adnak arra, hogy megnyíljanak egymás felé és a hibákon, traumákon, vágyakon, elveken keresztül megértsék egymás személyiségétől, motivációit, értékrendjét. Szerintem érzelmileg érett, nyititt emberek között ha van összhang, maguktól előkerülnek ezek a témák (így is lett későbbi kapcsolataimban). De itt nem, mert ő nem volt olyan fajta, aki ezzel foglalkozik (lásd nem szeretek filózgatni), én meg igen, de nem éreztem, hogy érdekli, illetve hogy megmutathatom a hibáim és azok el lesznek fogadva, hanem hogy tökéletesnek kell lennem.

- apró kritikákat kaptam, amik jogosak voltak, de kicsit szerencsétlenül megfogalmazva, illetve nagyon a lelkemre vettem, még ha igazak is voltak, mert néha nem tudtam megoldani őket, vagy ha igen, akkor tudtam, hogy meg kéne meg így kéne, de nem volt rá lehetőségem/nem akartam úgy

- amikor megnyíltam egy számomra bizalmas dologgal kapcsolatban, ami egy gátlás volt (megy-e nekem valami, vagy nem megy jól, mert egy hozzám közel álló személy egyszer leszólt, hogy nem megy). Elmeséltem neki ezt, a gátlás okát, akkor nem azt nézte, hogy valóban megy-e nekem az adott dolog (a gátlás miatt nem is mutattam meg előtte), hanem azt mondta, valószínűleg akkor igaza lehet annak, aki leszólt. (Közben sok más helyről megerősítést kaptam az ellenkezőjére, függetlenül is, csak a seb megmaradt és kritikus vagyok magammal szemben). Szóval nem éreztem a bizalmat, bátorítást, elfogadást.

- néha bókolt, az nagyon jól esett, de nem dicsérte meg, hogy csinos vagyok vagy ilyesmi. És oké, benne volt, hogy nem volt pénzem nagyon szép új ruhákra, de igyekeztem csinos lenni. Néhány ruhám tetszett neki és megdicsérte, de néhány másik, amire büszke voltam, arra húzta a száját. Azt, hogy szép vagyok meg okos, azt is olyan kontextusban mondta, hogy szebb meg okosabb, mint az exe, de utána elgondolkozott és azt éreztem, hogy még mindig őt szereti, úgyhogy ez a kettő jó tulajdonság egyáltalán nem elég. És tegyük hozzá, hogy nem voltam se divatos, ő meg sokkal inkább adott ezekre a konvenciókra. És a bizonyítási kényszerem miatt az okos is inkább okoskodó volt sajnos. Persze ez mind lehetőséget adott fejlődni azóta.

- Értékrendbeli különbözőség. Mivel nem volt partner az elméletibb beszélgetésekben, ezért volt, hogy egy gyakorlati politikai kérdésről beszéltünk, és onnan azt vettem le, hogy sokkal inkább a saját jóléti burokjában él, és nem kérdőjelezi meg a dolgokat, s nem érti a társadalom más részeit.

- időnként voltak dolgok, hogy kérdeztem valamit, ő félreértette, ha utaló névmás volt benne, hogy mire gondolok, és én éreztem kínosnak, hogy jaj dehogy azt akartam kérdezni, csak ezt, ne gondoljon modortalannak.

- tőle se jött visszajelzés, amikor kértem, vagy nem volt pozitív, amikor arra vártam

Szóval elég döcögős vilt a kommunikáció, mert én is valamiért nehezen fejeztem ki magam. Aztán amikor szakított, akkor beszélgettünk még így, hogy milyen volt a kapcsolat stb, ott se tudtam rendesen kifejezni magam. Próbáltam elmagyarázni, milyennek éltem meg, de még én sem értettem,mi hiányzott. És ő azt is félreértette, azt hitte, hogy én azt keresem, pedig nem. Nem beszéltünk a járás alatt arról,mit érez, hova alakul,csak a végén, amikor már késő. Talán az is egy tanulság, hogy ne csak kifejezzem, amit látok, amikor kérdeznek, hanem merjek hangot adni a vágyaimnak.