Egyes férfiak miért hiszik azt h csak akkor lesz barátnőjük amikor gazdagok lesznek?

"menj dolgozz, úgy mint mások.. legyen saját kocsid, meg otthonod... és utána lesz csajod is... - ilyen egyszeru! Csorró pasi nem kell senkinek sem, ezt tudhatnád!"

"ha valakinek nincs saját otthona, meg egy szaros járgánya, az az én szememben sajnos nincstelen.." - halkan jegyzem meg autója, lakása neki sem volt...:P

Az egész olyan, mint egy nagy hangyaboly.

A városban a csípős, hideg hajnalon áramlanak, akár a halak, hal tekintettel. Az utakon reggel befele, este kifele pöfögnek 20 km-t két óra alatt.

A buszon nem nézünk egymásra. Max a telefonunkra. Nem vagyok képes mosolyt erőltetni az arcomra magamnak se. Olvasok valami cikket. Kutatom a valós képet, de már megértettem és átláttam.

A hírek kiszámíthatóak, az is, hogy miről nem szólnak, meg az is, hogy mit hogyan tálalnak. Hogy milyen keretek közé szorítják nekünk a közbeszédet. Ki a barát, ki tehet meg bármit, és ki az ellenség. Mi elfoglaljuk a nekünk szánt pozíciókat: oltás, nem oltás. Putyin, nem putyin. Menekült, migráns. Fekete, fehér. Sikeres, lúzer. Értékes, értéktelen.

A depresszió sosem hagyott el, mindig itt volt velem, esténként a mellkasomra hajtotta a fejét. A macsek itt fekszik a párnán most is. Másokkal elővigyázatos, legjobb barátok vagyunk, és nagyon szeretem.

Az emberek rohannak valahonnan valahová, nézem őket, amint építgetik az életüket, vagy éppen csak egy hajszálon himbálózva kapaszkodnak. Jön a háború? Elrepülnek az ICBM-ek? Baráti ICBM, vagy ellenséges? Mindig is viszolygással töltött el ez a civilizáció és társadalom nélküli, egymás mellettiség, a város keltetőtelepei, a kisváros alvóparkjai. Megélhetési élet.

Kurvák és gengszterek, politikusok és üzletkötők. Behajtók és behajtottak.

Babát akarnak, gyereket szülnek, majd általában panaszkodnak, hogy milyen nehéz. A gyerekből kölök lesz. A kölökből legyen huszár vagy katona. Playstation, tévé, séta, valaki már nem jön. Nem élte meg az időpontját. Valaki magánban kap mosolygós kiszolgálást.

Viharciklonok, szárazság, özönvíz, miniszterelnök a várban, bunker a pusztában.

Elnök, visszahívott nagykövet, békés menetelők, megkéselt t-rex, “miért cserélte le a kokárdát kékszalagra”, szörnyszülöttek, menetelő tömeg a hídon. Rettegő miniszterek, seggnyaló újságírók, gyors gyros délben.

Foci. Kocsma. Vagy színház, opera. Vagy kilakoltatás, vagy szép nagy ház, lehet, hogy panel.

Csodálatos focimeccs. Kertvégi stadion. Összeszart sikátor.

Lehet, holnap mind együtt menekülünk majd, talán narancsszínűvé festi az eget egy gombafelhő, villámlással, lökéshullámokkal.

A pénzünket számolgatjuk. Sikeresek vagyunk, vagy változtatni se tudunk. A szalag mellett csak a csattogás hallatszik. Az irodából csak a szirénák sikolya.

13 év elvesztegetett idő, értelmetlen baromságok, megtörés. Magadnak tanulsz.

Ébresztőóra, tükör, fogmosás, kávé, valami ennivaló. Kocsi, pofögés, meló 8-ra, 10-re, evés, munka, haza, gyereket elhozni, otthon, teendők, csekk, idő, tv, game, fürdés, alvás, ébresztő.

Süt a nap, esik az eső, meghalt, elütőtte, kiirtotta, holtan találták, kiraboltakegy, ismeretlen tettes.

Tele a villamos, nem jön a busz, sír a gyerek, buszon szoptat, vonzó nők, helyes férfiak a reklámban, veszekedő pár, aluljáró, legyek a húson, mosolygós gyerek, mert babaszappant használunk, hátfájásra fájdalomcsillapító, torna, műtét, végül fájdalomcsillapító, vérnyomáscsökkentő, máj, vese, halál, halál utáni élet? Feltámadás. Megváltó az aluljáróban. Gitárral és kalappal. Megverték. Lehúgyozták.

Ez migráns, az menekült, ez belefulladt a tengerbe, az sikeresen elmenekült Lengyelországba. Barbarizált barbárok, dehumanizált emberek, humanizált politikusok.

Nyugtató, asmr, esőcseppek sistergő zaja, nem emlékszem az álmaimra.

Szerettem a tavaszt. Szeretem az őszt.

Szeretem a havat, szeretem az esőt. Magamban ülök. Sötét van. Zenét hallgatok. Suhognak a lombok, itt senki se jár, csak az autók. Útszéli fedett pad, shine on you craaazy diamond!

Vaporizer, virágzat, őröl, inhalál. Chill. Jól érzem magam. Mintha minden oké lenne. Ízlenek a gondolatok. Magammal beszélgetek. Jól érzem magam. Nehogy meglássanak, és nehogy pont most legyen vége a világnak! Énekelek. Eszek egy mandarint. Nem gondolok a rosszra.

Séta a rozsdaövezetben. Háttérben lakópark sarjad, friss újgazdag pár a rácsokon túl. A darugyár maradványai. Rozsdásodó uszály. Nyárfaerdő, feltört, morzsálódó betonutacska töredezett maradványa, amott betört ablaküvegek, vastag csövek kígyóznak derékszögben barna kígyókként. Fülemben Bonanza Banzai, Elmondatott.

Autóút, zöld. Lidl. Buszon vagyok. Elalszom a zúgásra.

Üres szoba. Nincs villany. Büdös van. A földön fekszem. Talán ezt a napot is túlélem. Amikor bombáznak, néha csak a szerencsén és a reakcióidőn múlik. Kiittam ezt a radiátorcsövet is. A tífusz lassan rohasztja a belső szerveimet. Halott mindenki, csak én maradtam, meg páran a romok alatt. Neszelés. Katona?! Jaj! Csak egy patkány. Nincs internet. Nincs fűtés. Nem írnak erről a hírek, ez Palesztina, ez Jemen, ezek baráti bombák voltak. Úgy hallottam, hogy a barátaim belefulladhattak a Földközi-Tengerbe. Melyik jobb? A török határőrség golyója, vagy a magyar vasrácsos cellái?

…

Itt szeretettel fogadnak a pályaudvaron. A lakótelepünk romokban. Barátságos család ad szobát nekünk. Vöröskereszt, önkéntesek. Faarccal visszafordított szíriai meg afrikai migráns az egyik sorba megy, mi a másik sorba.

Emberek erre, nememberek arra.

A kapura díszes betűkkel írva: Isten hozta Európában!

Mert semmilyen vonzerőm nincsen, és magamért úgysem fog szeretni.

A pénzemért sem, de gazdagon talán nem fogok egyedül megdögleni.