Nagyon meghökkennétek, ha egy nő készítene egy Google űrlapot, hogy töltsétek ki a vele való kapcsolatra vonatkozó kérdéseket?

20.

Néhányan. Elég az amúgy, nem kell millió felszínes ismeretség, elég pár olyan ami kicsit mélyebb.

De nem hiszem, hogy a "melankolikus" szóról az ún. "átlagember" a valóságra asszociálna, hanem elképzelnek valamit és innen az előítélet.

22.

Akkor viszont nem értem azt, hogy mi a bajod ezzel a típussal. Meg ha ez a "rossz, amit senki nem kedvel", akkor melyik a "jó"?

24.

De itt a gond, hogy így írsz róla is, hogy "rendbehozott" - ami alatt azt érted, hogy utána már egy egészen másik vérmérséklethez tartozott? Miért a negatív felhang a melankolikus típus felé?

Mindegyik csoport irányába lehetne kritikát megfogalmazni, több szangvinikus ismerősöm is van akik rendkívül idegesítőek, olyanok mint a '90-es évek filmjeiben a poénkodó fekete szereplő archetípusa.

A kolerikus viszont valóban a legrosszabb, mert ők általában támadó-sértő mentalitást képviselnek, amennyire észrevettem a környezetemben élők példáján.

"De itt a gond, hogy így írsz róla is, hogy "rendbehozott" - ami alatt azt érted, hogy utána már egy egészen másik vérmérséklethez tartozott?"

Zárkózott volt, félénk és valószínűleg önbizalomhiányos is. (Egy 50-es évek végén született brit illető, fehér angol apától, jamaikai fekete anyától.) A közös zenéléssel eltöltött évek alatt kinyílt, játékosabb, humorosabb és kockázatvállalóbb lett (ésszerű kereteken belül). Az ezredforduló környékén talált rá a számára ideális társra, akivel családot is alapított. Nem átváltozott, hanem az egyik végletből a középérték felé mozdult el, tehát kiegyensúlyozottabb, harmonikusabb lett, a pocsék önbizalma teljesen helyrejött. (A zenésztársához képest "untermann" pozíciót töltött be az együttesükben, de őt ez teljesen kielégítette, főleg, hogy később voltak szólóprojektjei is.)