Miért rázzák sokan magukat, meg hajtanak ezerrel amikor úgyis a külsőnk dönti el alapvetően hogy lesz e boldog társas életünk?

Mert olyan jól hangzik és szépnek tűnik kívülről, hogy "igen, a Pisti/Kati, az aztán keményen dolgozik, tesz érte, nem csak siránkozik és sajnálja magát, példás, így kell ezt!". Arról meg elegánsan hallgatunk, hogy ugyanúgy egyedül, a kutyának nem kellve rhadnak tovább, ahogy addig is. Kivéve néhány ritka esetet, amikor miután majd' belegebedtek a nagy "önmunkába", csak sikerült nagy nehezen összekínlódni valami közepesen vagy nagyon szr kapcsolatot, amit aztán úgy reklámoznak, hogy jaj, de nagyon megtalálták a mennyei boldogságot...

Nevetséges szerintem is. Aki nem nyert a genetikai lottón, az fejre is állhat, akkor sem lesz senkije vagy csak valami hulladék kapcsolata.