Ma egy olyan nővel találkoztam, aki nagyon szép volt, de semmi önbizalma nem volt a külsejét illetően. Még soha senkivel nem találkoztam, akinek ennyire irreális lett volna a megítélése önmagáról. Nem akartam tőle kérdezni, de mi lehet az oka?

Ezernyi oka lehet, miért tűnt el valakinek az önbecsülése ennyire. Visszavezethető akár gyerekkorra is, a szemét kölykök tudnak olyan sérülést okozni egy érzékenyebb társukon, ami egy életen át csak próbál behegedni. A rossz szülő is lehet az oka, amikor a gyerek mindig azt érzi, hogy csak feltétellel szerethető. Sok anya valamiért nem képes szeretni a lányát, nem mondja neki soha, hogy szép és büszke rá. Ellenben mások gyerekeit agyon dicséri a saját gyereke előtt.

A férfiak is kicsinálhatják egy nő önbecsülését teljesen, mikor összejönnek vele csak a szex miatt, de szándékosan leépítik az önbizalmát azzal, hogy az ex-barátnőkhöz vagy bármilyen másik nőhöz hasonlítják. Szexre megteszed, de amúgy ne is várj semmi többet, mert kevés vagy.

Akinek amúgy is törékeny az önbecsülése és kifog egy vagy több ilyen férfit az életében az kellően padlóra tud kerülni, mert nincs magában annyi önszeretet hogy abba kapaszkodjon, ha bántják. Sőt még inkább megakar felelni az adott embernek.

Bárki is teszi tönkre valakinek ennyire az életét, az megérdemli hogy visszakapja az élettől egyszer az összes szart.

Láttad ruha nélkül is? Én is ismerkedtem szuper csajjal, második randin már meg is... Magas, csodaszép alak ruhában, megnyerő modor. Majd levetkőzve látszott hogy korábban elhízott a hülyéje és visszafogyva sok helyen lógott...

Ember! Semmit sem tudsz és ott voltál vele mégsem kérdezted meg! Sok eszed van...

Ilyen voltam 23 eves koromig. Sosem voltam csunyabb, csak hatterben maradtam.

Aztan nagyon hirtelen jott meg az onbizalmam. Mikor felprobaltam valaki miniruhajat es eloszor lattam magam teljesalakos tukorben.

Ugyanugy viselkedtem, mint elotte, csak nem takaroztam hosszu bo cuccokba, es nem lehajtott fejjel jartam. Elmondom, mi tortent. Nagyon bekepzelt, nem szimpatikus, na mi van, kiralylany lettem. Csak mert nem voltam tobbe bocs, hogy elek.

Gyerekkoromban a szüleim fiúsra vágatták a hajam, amikor mentem velük valahová, akkor a nénikék állandóan dicsértek, hogy "milyen szép kisfiú". Annyira nem foglalkoztatott akkoriban a dolog, nem volt még "nemi identitásom", egyszerűen csak nem értettem, hogy miért mondják rám, hogy kisfiú, mikor a szüleim azt tanították, hogy kislány vagyok. Aztán végre óvodában megnöveszthettem a hajam, hosszú hajjal mentem iskolába. Ott jött a dagadtozás az egyik (nagyon sovány) barátnőm és a szüleim részéről is, akik fóbiásan undorodnak a túlsúlytól. Hozzáteszem, sosem voltam kövér, még csak túlsúlyos sem, de kistiniként szinte mindenkire felszalad pár kiló, ami nem feltétlenül előnyösen oszlik el. Aztán magasságban is "hozzánőttem" a súlyomhoz, magas, vékony lány lettem. Valamikor hatodik osztály környékén meguntam a hosszú hajat és levágattam rövidre (nem fiúsra). Mivel eleve ki voltam közösítve az osztályból, ez remek alapot adott arra, hogy onnantól kezdve minden nap röhögjenek rajtam, fiúnak, leszbinek és egyebeknek hívjanak az osztálytársaim.

Csak most, 23 éves koromra tartok ott, hogy nem undort érzek, ha a tükörbe nézek, hanem tetszik a látvány, de még így is néha irreálisan kritikus vagyok saját magammal szemben.

Mi lehet az oka? Kamaszkori cseszegetés, beszólogatás, szülők/rokonok részéről főleg: Hogy nézel ki, pattanásos a bőröd, milyen a hajad, híztál/fogytál, húzd ki magad, milyen hülyén mész a tűsarkúban (ja, nem tűsarkakkal a lábamon születtem).

Aztán 20 évesen, amikor először dolgozni kezdtem, az irodaház folyosóján több pasi kolléga utánam bámult. Kolleganők is mondták, hogy ha ilyen lábuk, ha ilyen derekuk, ha ilyen mellük lehetne. Akkor jöttem rá, hogy valahogy otthon nagyon sárba döngöltek (nem hiszem, hogy egyik napról a másikra szépültem meg.)

Lehet ilyesmi a lánynál is, akivel taliztál.

A hármas tökéletesen leírt néhány okot, ami a háttérben lehetett.

Én értelemszerűen csúnyának tartom magam (hiszen, ha nem így lenne, nem írnám ezt a kommentet), de vannak ismerőseim (fiúk is, lányok is), akik azt mondják, hogy ez nem így van. Én nem hiszek nekik, szerintem csak azt akarják, hogy jobban érezzem magamat, vagy nem tudom. De hát ha belenézek a tükörbe, látom, hogy nincs igazuk. Szóval az is jó válasz lehet, hogy tényleg csúnya vagyok, én látom jól, akkor meg mire fel legyen önbizalmam? Hiszen nincs rá okom.

De biztos vannak a háttérben más okok is. Pl azok, amiket a hármas is írt. Pl nekem gyerekkoromból az van meg, hogy anyám is folyamatosan saját magát szidta, én meg még gyerekként átvettem ezt a szokását, és nagyon sokszor mondogattam, akár csak úgy random is, hogy csúnya vagyok. A reakciójára sajnos nem emlékszem. Aztán később, kb hatodiktól tíz, vagy tizenegyedikig meg mindig engem b..szogattak a "nagymenők". Általánosban még annyira nem volt gáz, de kilencedikben nagyon durva volt (az lett a vége, hogy ki lett rúgva a három lány, egy másik meg fegyelmit kapott). Tényleg elég bántó dolgokat mondtak, meg ez már általánostól is így volt egészen nem olyan régig, hogy sosem tekintettek rám lányként. És most nem a "one of the guys" szitura gondolok, mert sokáig nem is voltak fiúbarátaim, hanem olyanokra, hogy amikor a barátnőimmel voltam, a többiekkel foglalkoztak, agyba-főbe dícsérték őket, flörötltek velük, meg hogy ne csak ilyeneket említsek, olyan alap dolgokra is gondolok, hogy hiába voltunk együtt, a barátnőm előtt kinyitották az ajtót, előttem meg becsapták. Meg amíg iránta őszntén érdeklődtek az emberek, akárhova ment, én mindig a szarkasztikus megjegyzéseket kaptam, amikor "poénból" el akarták hitetni velem, hogy mennyire bejövök nekik, hogy aztán meg kiröhögjenek, hogy milyen naív vagyok... De nem voltam naív, nem hittem el, de ez volt a szándékuk (ilyenből volt kettő még a suéliban, és egy a munkahelyemen). Viszont ez biztosan régebbre is visszanyúlik, mert emlékszem, hogy még gyerekként/fiatalabb tiniként mindig attól féltem magamban, hogy ha új emberekkel találkozok, transzinak néznek, hogy biztos fiú vagyok.... Aztán teltek az évek, végeztem a sulival, és jött a munkahelyem. Volt 2 plátói szerelmem, az elsővel nem volt semmi, a másodikkal egyszer lefeküdtünk, de azon kívül semmi, de én szerelmes voltam belé. Aztán jött Ő, aki miatt még mindig szenvedek, pedig már eltelt 3 év. Eleinte minden szép és jó volt (úgy két hónapig), majd jött az éveken át tartó szenvedés. Az ember szerintem pszichopata, mert egymással ellentétes dolgokba kötött bele rajtam mindig. Pl egyik nap azt mondta, hogy túl vékony vagyok, másnap meg azt, hogy kövér a combom és fogynom kéne. Meg hogy a kis mell gáz, de ha megcsináltatom, az is, bezzeg az XY, nézzem meg őt, na neki szép mellei vannak... De mindig ezzel jött amúgy, ha saját magamat szidtam, vagy ha ő mondott ilyeneket, utána mindig hozzátette, hogy bezzeg XY... (aki mindig más volt, nem egy konkrét ember). Vagy csak sétáltunk az utcán, és random, ismeretlen lányokhoz hasonlítgatott mindig, meg feltűnően bámulta őket, és még nekem is mutogatta, hogy nézzem már, milyen jó segge van... De ezt úgy minden nap minimum tízszer, és nem túloztam. Aztán amikor megunt, jött azzal, hogy ja hát amúgy nem is vagyunk együtt, szóval nem is érti, hogy mi bajom van... Ja hogy minden nap együtt voltunk, meg én szeretem őt? Én bajom, miért nem álltam hozzá úgy, ahogy ő? Hogy barátok vagyunk, akik néha dugnak... Mert szerinte ez tök egyértelmű volt. Talán ha ezt előre közli, akkor nem akarok minden évben a szülinapomon pszichiátriára menni miatta...

Bocsánat, ha kicsit hosszú lett. Igazából szerintem nem értelmetlen, de ha nem is olvasod el, legalább én kiírtam magamból. :D