Szerintetek se normális ha egy nő nem csinál semmit csak mert van egy kisgyereke?

De #aszottul unom már ezt a sok depis anyukát...mindenki szülés utáni depiben szenved, úgy látom mára ez lett a divat.. én a 40. Héten vesztettem el a gyermekemet, tudnék mesélni a sok depikés anyukának, h milyen az igazi depresszió...

Kérdező, bocsánat az offért! Csapj az asztalra és mond meg neki, h szedje össze magát. Nehogy már belehaljon csak a gyereknevelésbe. Minimális házimunkára azért futhatná az erejéből!

Én is rohadt fáradt voltam, mert négyóranként kellett kelnem. Sokszor ülve elaludtam a vécén. :D

De amikor tudtam aludtam pár órát, aztán belehúztam és megcsináltam a dolgokat.

Kertes házban lakunk, nem vagyok egy csodanő, de le tudtam nyírni a füvet (a gyerek elalszik kint a friss levegőn), megmetszettem a fákat, tudtam főzni (max 1 óra, Úristen!) és nem teknőben kellett mosnom, a mosógépbe fél perc berakni a ruhákat és max 2 perc kiteregetni.

A gáz/sütő mellett sem kell feltétlenül ott állni.

És nem, nem várta el a férjem, sokszor mondta, hogy hagyjam mert ma főz ő valamit hogy pihenjek. Ahogy mondta is, hogy a házimunkába is besegít. De úgy voltam vele, hogy ha már itthon vagyok akkor nem növesztem a valagam a tv előtt zsíros hajjal, hanem megcsinálom amit meg tudok.

A gyerek meg nem lóg 0-24 az emberen, alszik, eszik és pár órát fent van, amikor lehet vele játszani. De be is lehet vonno a dolgokba, az enyémnek pl. tök nagy buli volt az, hogy bepakolhatta a mosógépet és megnyomhatta a gombot.

Szóval nem, nem normális ez a sok jó dolgában depizős anyuka. Nem pszichológus kéne neki, hanem egy alapos elbeszélgetés.

Az meg a másik fele, hogy egy házzal sokkal több meló lesz mint egy panellal...

19-es vagyok. Már nem vagyok depiző anyuka és igen, engem bizony sokkolt az első félév, akár ciki ezt valaki szerint beismerni, akár nem. Ez nem jelenti azt, hogy csak a tv előtt tespedtem a baba mellett, sőt. Erőmön felül próbáltam tökéletesen teljesíteni az otthoni és a baba körüli feladatokat, teendőket is, de túl sok elvárást támasztottam magam elé és nyilvánvalóan nem tudtam annyira megfelelni saját magamnak, mint korábban, ami összetört. Ezen felül hozzájött a felelősségérzet, a bizonytalanság, a fáradtság is, ami mind-mind csak erősíti a negatív érzéseket. Imádtam és a mai napig imádom a gyerekünket, de ha nincs mögöttem megfelelő támogatás, akkor lehet sosem mászok ki abból a gödörből.

Rengeteget segített a felismerés, hogy másnak sem könnyebb, át kell formálnom a gondolkozásomat. Ha a kérdező támogatja, biztatja a párját, megpróbálja kimozdítani valahogy a gödörből, sokkal jobb eredményt érhet el, mint azzal, hogy csak piszkálja mindenért és én ezt szerencsére, vagy sem saját tapasztalatból mondom. Én a helyében a pozitív megerősítésekkel próbálnám formálni, nem a romboló kritikával, amitől csak mégrosszabb lesz és tönkre fog menni a kapcsolatuk.

Egyébként általános hozzáállás a depresszióhoz (legyen az szülés utáni, vagy bármilyen), hogy kéne neki egy alapos beszélgetés, vagy fejmosás és akkor majd megtudja... Valahol én is így álltam hozzá, amíg nem kerültem ebbe a helyzetbe. Soha az életben nem gondoltam, hogy velem ez megtörténhet, annyira tudatosan éltem mindig is az életemet és tudatosan is másztam ki a gödörből, de segítséggel. Aki nem ismeri fel, hogy pszichés problémái lehetnek, annak ez nem megy ilyen egyszerűen és nem szabad elítélni. Nem vagyunk egyformák, mindenkinek megvan a maga baja.